Részlet a könyvből

S ekkor felébredt. Hideg verítéktől csatakosan, félelemtől dermedten feküdt és képtelen volt megmozdulni. Háromszor álmodta ugyanezt, háromszor azóta, hogy először bukkant fel a Füzes Házban, közvetlenül az indulásuk előtt.

– Valami történni fog. – Rekedt suttogása önmagának szólt. – Érzem. Valami rossz… Vigoval!

– Hogy mondtad? – hangzott az öblös fotelból a hortyogással kevert motyogás, majd néhány pillanattal később álmos sárkányfej bukkant elő a támla mögül.

– Csak egy rossz álom – ült fel Lelle, de a hideg zsibbadás nem akart elmúlni a tagjaiból. – Aludj még nyugodtan egy keveset, Rico.

A sárkányfej ismét eltűnt a fotel öblében, de nem hangzott fel hortyogás – Rico még elvackolódott egy kicsit, elaludni viszont már nem szándékozott.

– Felkelsz? – kérdezte a sárkány, amikor meghallotta a nehéz faágy halk recsegését.

– Már pirkad. – A lány letette meztelen lábait a padlóra.

– Csak készülődj nyugodtan! Illemtudó sárkány vagyok, nem fogok leskelődni.

Lelle arcán feltűnt egy halvány mosoly és nem kérette magát. Még egyszer körbenézett a szobában, felpillantott a vastag gerendák súlyától terhelt mennyezetre, majd halkan sóhajtott. Sosem aludt jól idegen helyen, kivéve, ha az az új hely kint volt a természetben, de ez a fogadó nem volt sem szép, sem barátságos. Mint ahogy nem volt az a fogadós sem, megnyúlt arcával, láthatóan pattanásig feszült idegeivel. Nem örült a jövevényeknek, a velük érkezett sárkánynak pedig még ennyire sem. Két szobát volt hajlandó adni és hallani sem akart arról, hogy Rico külön elhelyezést kapjon – a paprikavörös gyíksárkány így került hát Lelléhez. A lány még egyszer a fotel felé pillantott, de Rico feltűnő csöndessége azt jelezte, hogy nem ébredt fel teljesen.

Lelle gyorsan, nesztelenül öltözködött, ügyes mozdulatokkal meghúzta és megkötötte hátul a ruháját tartó bőrszalagokat. Nem viselt nadrágot. Az idő, melyet a Füzes Házban töltött, sok változást hozott a számára – ezek közül az egyik az volt, hogy puha, őzbarna útiruhát viselt, amelynél a szűk, hosszú ujjú felsőrészhez olyan ügyes szabással varrták a szép ívű, lendületes szoknyarészt, hogy az alkalmas volt lovaglásra, erdőjárásra, de még harcra is. Körülölelte, melegen tartotta és soha nem akadályozta. A haja is a Füzes Házat idézte – az arca mellett hátrafogott egy-egy bronzszínű tincs tartotta féken a többit. A termete egy hüvelyknyit sem nőtt, a vonásai első látásra nem változtak, ám aki ismerte, észrevette, hogy végleg maga mögött hagyta a gyereklányos bájt, valami mélyebb és komolyabb kedvéért. Lelle a vállára kapcsolta a tölgylevél csattal díszített, melegen bélelt köpenyt, s ahogy kinézett az ablakon a csípős, tiszta őszi reggelbe, tudta, hogy szüksége is lesz rá. Derekára csatolta a Luprintól kapott kardot, bal kezére felhúzta különös kesztyűjét – csupán a hüvelyk- és mutatóujját védte. Az íjászkesztyűt… Végül az ágy mellett álló asztalról felemelte az íjat. Megtartotta az ígéretét, melyet az Elesettek Lelkeinek Mezején tett: megtanulta használni. A tiszafából faragott, rövid, visszacsapó íjat a lány kezéhez és termetéhez igazítva készítették el az elfek, s Lelle lelkének mintáit, ágakat és leveleket véstek rá díszítésként. Elf íj volt, mesteri darab – Aneron ajándéka. Az apáé, aki így is köszönetet mondott a fia életéért.

Lelle gondolatai az íjról a szomszédos szoba lakói felé vándoroltak. Vigo és Lendas… Mennyire másként történt minden, mint tervezték! Néhány hónapot akart a Füzes Házban tölteni, hogy erősítse gyógyító tudását – s a néhány hónapból egy év lett! Egy év, melynek az első felében háromszor látta Vigot, utána pedig egyszer sem, egészen a mostani indulásig! Hónapokig tartó csend és hallgatás, mert az ifjú széllovas egyszer sem látogatott el a Füzes Házba, ő pedig nem mehetett el onnan! Nem mehetett el, mert nem hagyhatta ott Lendast! Az elf sosem árulta el, hol szerezte a fekete indákat növesztő, testét méreggel elárasztó, gonosz sebet, de amikor Rionáékhoz került, már haldoklott. És többek szerint meg is halt volna, ha nincs ott Lelle… A lány ápolta, a lány itatta meg a Könnyek Kútjának vizével, ő tartotta benne a lelket a legreménytelenebb hetekben. Aneron egykor jól látta – a csat, melyet Lellének adott, valóban a családjukhoz fűzte a lányt. S Lelle elf lelke és gyógyító ereje vissza tudta hozni onnan Lendast, ahová más nem ért volna el. Közel kerültek egymáshoz – a lassan visszatérő elf mosolya érettebb mosoly volt és megérintette Lelle szívét. Lendas életben maradt, erőre kapott, s bár még nem volt teljesen jól, el tudta kísérni őket erre az útra.

Lelle nagyon várta az indulást – nagyon várta a percet, hogy újra láthassa Vigot, de arra nem számított, amivel szembetalálta magát! Vigo más lett. A viselkedése lett más. Mintha valami elveszett volna kettejük között… Barátok voltak, társak voltak egy újabb úton, de a Vigoból áradó, másnak talán észrevehetetlen, Lelle számára azonban nagyon is érezhető hűvösség közéjük állt.

Megszorította az íját, mert eszébe jutott az álma. A veszteség… Nem félt, nem adta át magát az aggodalomnak – ám egy láthatatlan kis fekete felhő rákúszott a lelkére… és tudta, hogy ezt az álmát nem fogja elmesélni Vigonak.

– Körbenézek – mondta Riconak, majd csendesen betette maga után az ajtót.

Odakint tiszta, csípős őszi reggel várta, a nap lassan előbukkant a látóhatár pereme felett. Amint Lelle kilépett a fogadó ajtaján, egy közeli fán megérezte Shaun jelenlétét, s mosolyogva simogatta meg a ruháján felkapaszkodó, nyaka köré tekeredő mókust. Nem akarták fokozni a fogadós ellenszenvét, ezért az erőállatok az épületen kívül töltötték az éjszakát – s ez láthatóan egyáltalán nem szegte kedvüket. Lelle felpillantott az égre és úgy volt, ahogy sejtette – a közeli kiserdő fái fölött Jószél keringett. Ezek szerint Vigo már felébredt… A lány ösztönösen a fogadó túlsó oldalán álló istállók felé tartott, de mielőtt megkerülhette volna az épületet, a vén tetőre hajló, öreg fák árnyékából Lendas sétált elő. Nesztelen volt, könnyed léptű, zöldesszürke ruhája tökéletesen beleolvadt a természet világába. Aranyszőke, ragyogó haját a köpeny csuklyája takarta, de nemesen szép, mosolytól átmelegedő arca messziről elárulta, hogy elf. És az egyetlen közülük, akit tisztelettel fogadtak az itteniek.

– Körbejártam – lépett a lány mellé.

Így, közelről még jól látszott bőrének sápadtsága, a szája mellett fel-feltűnő két kis kemény vonás, a szemében ülő halvány árnyékok. Társa és erőállata, a gyönyörű gyöngybagoly halkan suhanva érkezett és a Lendas feje fölötti ágra telepedett. Fehér, szív alakú arcát a lány felé fordította, pislantott egyet-kettőt kerek, sötétbársony szemeivel. Az indulásuk óta Lelle ritkán látta Emerint, pedig a Füzes Házban a bagoly és a mókus párosa és állandó jelenléte nagy segítség volt a számára. Most azonban a gyöngybagoly főképp rejtőzve járt; távolságtartó, nesztelen, gyors és szép volt – épp, mint az elf, akit társául választott.

– Éreztél valamit? – kérdezte Lelle újra az elfre nézve, és hagyta, hogy a melegség, melyet Lendas közelsége okozott, szétáradjon a szívében.

– A felhők, melyekről Kartal és Vigo beszélt, néhány napja még itt voltak. Emléküket nyögi a föld és visszatérésüktől tartanak a fák. S ahol a villámok okozta perzselések látszanak, jól érezni a sötétség jelenlétét.

– Nem túl korai, Lendas? – Lelle megtorpant, megfogta az elf vállát. – Még túl sok erőbe kerül, hogy elviseld a sötétség jelenlétét.

Lendas elmosolyodott, megérintette a szívét, majd a karját fogó kezet.

– Ha a közelemben vagy, Lelle, nincs mitől tartanom. Erőt adsz akkor is, ha nem kérem.

Lelle zavarba jött, mint mindig, ha az elf a közöttük lévő új kötelékre utalt – az ezüstkötélre, amely immár nyilvánvalóan, s mindkettejük számára jól láthatóan ívelt közöttük. Akkor sodródott erősre, amikor a lány Lendas életéért küzdött, s akkor vált eltéphetetlenné, amikor az elf visszajött Lelle hívó szavára.

– Hová indultál? – kérdezte Lendas, hogy megtörje a hosszúra nyúló csendet.

– Az istállóba.

Lendas szája szélén alig észrevehetően megrándult a mosoly, de ennél több érzelem nem látszódott rajta.

– Vigo még engem is megelőzött. Már ha aludt egyáltalán… – mondta nyugodtan.

Az istálló tágas, meleg, szénaillatú hely volt, az eresz alatt vágott, hosszúkás ablakokon rézsútosan, egyre nagyobb pászmákat növesztve kúszott be a napfény. A lovászok jobbára aludtak még az ajtó közelében, de hátul, ahová jobban beférkőzött a nap fénye, egy sötét ruhás alak tett-vett három ló körül. Észrevette az ajtóban álló Lellét és Lendast, intett nekik, majd folytatta a dolgát. Ez az! – gondolta Lelle. Ez az, ami annyira zavarja! Ez a barátságos távolságtartás – amely ezúttal nem csak Lendasnak, hanem neki is szólt! Az egy Rico volt a kivétel – ő és Vigo éppen úgy piszkálták egymást, mint régen. Lelle nagyon is élénken emlékezett a találkozásukra, az elsőre oly sok hónap után. Arra, hogy az ő örömét, ölelését milyen furcsán fogadta Vigo! Ahogy nyugodtan, finoman, de mégiscsak eltolta magától! Lelle nem volt féltékeny – most nem -, annál rosszabb érzés rágta a szívét, melyet sikerült ügyesen a mosolya mögé rejtenie.

– Az én lovamnak nincs már szüksége túl sok előkészületre. – Lellét Lendas hangja riasztotta fel. – Körbejárok még egyszer.

Amint a lány egyedül maradt, halkan sóhajtott, vett egy nagy levegőt és belépett az istállóba. Vigo, aki a lova nyergelése közben fél szemét végig rajtuk tartotta, most megállt a szíjak igazgatása közben. Hiába voltak együtt néhány napja, újra és újra mellbevágta a változás ereje, amely Lelle körül hömpölygött. Vigo sosem fordított túl sok figyelmet arra, miféle ruhákat hordanak a nők, de az, amit Lelle viselt, s főképp ahogy viselte, még egy vaknak is feltűnt volna. Úgy illett hozzá, úgy illett a lelkéhez, mint a virághoz a szirma, a fához a kérge – annyira önmaga volt benne, hogy ez elbizonytalanította Vigot. Mert Lelle immár valóban azzá vált, akivé a Mezsgyén akart. Ember, fa, elf… Vigot lenyűgözte, de rendesen szíven is ütötte, hogy ez a lány talán már nem is ugyanaz, mint akivel megfestette a lángoló rózsát!

Ám ha Lelle változott, úgy változott Vigo is… Nem elsősorban kívül. Éppolyan magas, éppolyan vállas volt, mint korábban. Ugyanúgy sötét ruhákat hordott, ugyanúgy fogta össze a tarkóján mélybarna haját… de hogy többé senki nem nevezheti fiúnak, vagy kölyöknek, abban a közeledő lány egészen biztos volt. Nem az évei száma miatt – Vigo a nyáron töltötte be a tizennyolcat -, sokkal inkább annak a megfoghatatlan folyamatnak a részeként, ami a Mezsgyén kezdődött, s valami többet és mélyebbet hozott magával. És áradt belőle, akár akarta, akár nem…

Lelle a saját lovához lépett, végigsimította gesztenyebarna szőrét, arcát fehér csillagos homlokának támasztotta. Így pillantott át Vigora, aki a maga egészen sötétbarna, fekete sörényű hátasát igazgatta. Lendas halványszürke lova kissé hátrébb harapdálta a szénát.

– Korán keltél – jegyezte meg Vigo. – Aludhattál volna, mert a felhőkről megint lemaradtunk. Jószél azon a véleményen van, hogy előlünk húzódnak el.

– Lendas szerint még nagyon erősen érezni a sötétség jelenlétét. S ő tudja…

Vigo, saját akarata ellenére, egy pillanatra kibillent a magára húzott hűvös nyugalom burkából. Nem örült Lendasnak, nem örült annak, hogy állandóan Lelle közelében van, s elkeserítette a tudat: az elfnek köszönheti, hogy megfosztatott több hónapnyi közös időtől és az úttól, melyről Duir visszahozatala után döntöttek. Mert ez az út nem az az út volt!

– Biztos vagyok benne, hogy pontosan érzi a sötétség jelenlétét! – megvillant a szeme, vágott a hangja. – De ha jól tudom, nem ezért van itt. A gyógyítója még pihenést rendelt a számára.

Lellében – bár Vigo hangjának éle zavarba hozta – egy pillanatra feléledt a remény, hogy talán végre megszűnik a hűvös viselkedés!

Vigo azonban hamar rendezte a sorait – visszahúzta magára a korábbi távolságtartást.

– Vigo… – Lelle hangjában kérlelés és ébredező, elkeseredett düh keveredett.

Ám itt és most ez kevésnek bizonyult; Vigo újra a lovával kezdett foglalkozni.

– Melyikünk jelenléte zavar? Lendasé vagy az enyém? – tört ki a lányból.

Vigo legszívesebben azt felelte volna, hogy így együtt a kettő – ehelyett átbújt a ló nyaka alatt és a másik oldalon is meghúzta a szíjakat.

– Eltúlzod a dolgot – jegyezte meg végül nyugodtan.

– Valóban?

– Valóban. – Az a szilárdság volt Vigo hangjában, amelyről Lelle nagyon is jól tudta, hogy felesleges vitatkozni vele. – Lendas azért van itt, hogy jelenléte támogasson minket a Várta kapitánya előtt. Te, Rico és én pedig azért, hogy kiderítsük, mi történik ezen a vidéken. Amint elkészültetek, indulunk a felhők után. Felnyergeljem a lovadat?

– Az elmúlt egy évben tanulni szándékoztam, nem felejteni – felelte csípősen Lelle. – Még fel tudok nyergelni egy lovat! És meglátod majd, hogy egyéb remek képességeimet is megőriztem!

Most már neki sem volt kedve, hogy megpróbálja áttörni Vigo távolságtartását – a folyamatos kudarc helyére tette a dolgokat.

A megrekedő beszélgetést Rico megjelenése oldotta fel. Lassú, kacsázó léptei, bőrének zöldeskék színe arról árulkodott, hogy a kedve olyan közepes; persze a morgolódásban ez sem akadályozta meg.

– Barátságos hely! Kezdem élvezni, hogy ez a fogadós úgy néz rám, mint valami emberevő fenevadra. Megjön tőle az önbizalmam.

– A te önbizalmaddal mindig egy baj volt: túl nagy – Vigo szája sarkában a jól ismert félmosoly kunkorodott.

– Hehe… – fintorgott a sárkány és megigazította magán a Luprintól kapott kis mellvértet. – Mikor indulunk? Ha nem muszáj, nem nézném sokáig az itteniek feszült arcát. Azok a felhők rendesen kikészítették őket! S ha lehet, minél előbb túlesnék a találkozón azzal a bizonyos Hadirral. Mert ha a fegyvertelen embereknek ilyen csuda rossz hangulata van, milyen lehet a Vártások kedve?!

– Lendas éppen azért van velünk, hogy minél jobban mellénk állítsa a kapitányt – felelte Lelle, s közben nekiállt felnyergelni a lovát. – Ők ismerik egymást, s ez a mi helyzetünkben sokat jelenthet.

– Ne áltasd magad túlságosan, gyöngyöm – legyintett Rico. – Hadir Vihartépőt várja, hogy cincálja szét a felhőket. S helyette megkap minket…

– Ez a mi ügyünk. – Vigo befejezte a nyergelést, megveregette a lova nyakát, majd kikerülve az állatokat, kilépett az istálló szabadabb, tágasabb részére.

Megigazította a majd könyékig érő alkarvédőit, az inge fölött viselt, rövid ujjú, csípőt takaró tunikát összefogó vastag övet. A kardját és a botját ezúttal nem csatolta a derekára, hanem a nyereghez erősítette; de a fegyverei és a széllovas köpenye nélkül is épp elég veszélyesnek tűnt, még az avatatlan szemlélő számára is.

– Örülök, hogy ti ketten Vihartépővel ennyire biztosak vagytok benne – mondta Rico, majd hátrakapta a fejét, amikor a halk vijjogást meghallotta.

A nyitott istállóajtón Jószél repült be, leszállt Vigo lovának nyergére és békésen tollászkodni kezdett.

– Hadir üzenete katonásan egyszerű, pontos és jól érthető volt – folytatta Vigo. - Az embereket megőrjítő, ólomsúlyú, rontást hordozó felhőkről és villámokat hasító sötét viharlovasokról szólt.

– Nekem ez még mindig úgy hangzik, Vigo barátom, mint egy rossz mese.

– Nézz rá a fogadósra és rájössz, milyen igaz! – vágott vissza Vigo. – Ha csak a sötét viharlovasokról lett volna szó, talán Kartal maga jött volna. Ám ezek a megrontott, velejéig romlott felhők azt bizonyítják, hogy szándékosság rejlik a dologban. Hadirnak igaza van: valaki próbálgatja az erejét.

– És te meg Vihartépő bölcsen összedugtátok a fejeteket, s arra jutottatok, amire nem szerettem volna, ha juttok! A Boszorkánymesterre gyanakodtok, de ez csak gyanú! Még egy táltosnak is csak gyanú! Ha Lelle ott lett volna, biztosan álmodott volna nektek valami pontosat.

– De Lelle nem volt ott! – Vigo hangja újra megfeszült. – Én voltam kéznél, mert hónapok óta vártam, hogy egy másik útra induljak vele! Így hát be kell érned egy táltos és egy széllovas szavával!

– Nem jöhettem! – Lelle arca kipirult. – Egy pillanatra sem felejtettem, mit döntöttünk el, de nem jöhettem, amíg Lendas vissza nem tért a halál torkából! Akkor vádolj Vigo, ha te hasonló helyzetben sorsára hagytad volna Ricot vagy esetleg Regőt!

– Ne aggódj gyöngyöm, Vigo sosem fog engem a sorsomra hagyni – Rico két puha szárnycsapással fent termett Lelle lovának hátán, megkapaszkodva a nyeregkápában. – És mindig, de mindig betartja a szavát! Ezért talált meg és hívott engem is ide – mert felmerült a Boszorkánymester neve. S ha tényleg beigazolódik a táltos és a széllovas gyanúja, akkor ennek a Hadirnak valóban miránk van szüksége.

– Kartal mindig is tudta, mi az, ami az ő dolga, s mi az, ami nem – Vigo lehiggadt, a hangja újra nyugodtan csengett. – S most úgy ítélte meg, hogy mi hárman nézzünk körül. Az mindenesetre sokatmondó, hogy a felhők eltűnnek onnan, ahová megyünk.

– S ha nem érjük utol őket, hogyan tudunk a viharlovasok szeme közé nézni? – kérdezte Rico.

– Akkor meg kell kérnünk az álomőrünket, hogy segítsen más úton elkapni őket.

– Szólj, és életre hívok egy álomsodort – felelte egyszerűen Lelle.

– Előbb próbáljuk meg az anyag világában – nézett rá Vigo. – Szólj Lendasnak, hogy indulunk, itt nincs miért tovább vesztegetnünk az időnket.