Viharok éve - Olvass bele
Részlet a könyvből
A kietlen, halott pusztaság éles kövekkel volt teleszórva, Lelle futás közben többször is felbukott bennük. Vérzett a térde, sajgott a karja, de nem törődött vele. Az égen alacsonyan úszó, tépett, sötétszürke felhők rohantak, vihart ígértek, a gonoszabbik fajtából. Az égiháború előtt metszően hideg szél száguldott, bele-beletépett a bukdácsolva szaladó lányba, rángatta a köpenyét, haját, időnként egy-két lépésnyit visszalökte. Hátráltatta… Lelle azonban nem adta fel, kétségbeesetten lendült újra előre. Tudta, hogy elveszített valami fontosat, arra nem emlékezett, hogy mit, de valami nagyon fontosat! Kereste, kutatta megszállottan, mit sem törődve a csontig hatoló széllel, a nyakába zúduló esővel. Végül, olyan hirtelen, hogy a lendülettől majdnem belezuhant, egy sötét torkú, feneketlen szakadék előtt torpant meg. A szél ezúttal a hátának támadt, mintha bele akarta volna taszítani… Lelle belebámult a mélységbe, úgy érezte, elképesztő erővel húzza magához. Ott lent… ott lent talán megtalálja, amit keres! De mielőtt a szakadék szélén álló alakja lezuhant volna, ezüstfehér villám hasította ketté a látóhatárt és az ég iszonyatosat dörrent. Lelle hátratántorodott a fénytől és a hangtól, s abban a pillanatban rádöbbent, mit veszített el.
– Vigo! – kiáltotta kétségbeesetten.

S ekkor felébredt. Hideg verítéktől csatakosan, félelemtől dermedten feküdt és képtelen volt megmozdulni. Háromszor álmodta ugyanezt, háromszor azóta, hogy először bukkant fel a Füzes Házban, közvetlenül az indulásuk előtt.
– Valami történni fog. – Rekedt suttogása önmagának szólt. – Érzem. Valami rossz… Vigoval!
– Hogy mondtad? – hangzott az öblös fotelból a hortyogással kevert motyogás, majd néhány pillanattal később álmos sárkányfej bukkant elő a támla mögül.
– Csak egy rossz álom – ült fel Lelle, de a hideg zsibbadás nem akart elmúlni a tagjaiból. – Aludj még nyugodtan egy keveset, Rico.
A sárkányfej ismét eltűnt a fotel öblében, de nem hangzott fel hortyogás – Rico még elvackolódott egy kicsit, elaludni viszont már nem szándékozott.
– Felkelsz? – kérdezte a sárkány, amikor meghallotta a nehéz faágy halk recsegését.
– Már pirkad. – A lány letette meztelen lábait a padlóra.
– Csak készülődj nyugodtan! Illemtudó sárkány vagyok, nem fogok leskelődni.
Lelle arcán feltűnt egy halvány mosoly és nem kérette magát. Még egyszer körbenézett a szobában, felpillantott a vastag gerendák súlyától terhelt mennyezetre, majd halkan sóhajtott. Sosem aludt jól idegen helyen, kivéve, ha az az új hely kint volt a természetben, de ez a fogadó nem volt sem szép, sem barátságos. Mint ahogy nem volt az a fogadós sem, megnyúlt arcával, láthatóan pattanásig feszült idegeivel. Nem örült a jövevényeknek, a velük érkezett sárkánynak pedig még ennyire sem. Két szobát volt hajlandó adni és hallani sem akart arról, hogy Rico külön elhelyezést kapjon – a paprikavörös gyíksárkány így került hát Lelléhez. A lány még egyszer a fotel felé pillantott, de Rico feltűnő csöndessége azt jelezte, hogy nem ébredt fel teljesen.
Lelle gyorsan, nesztelenül öltözködött, ügyes mozdulatokkal meghúzta és megkötötte hátul a ruháját tartó bőrszalagokat. Nem viselt nadrágot. Az idő, melyet a Füzes Házban töltött, sok változást hozott a számára – ezek közül az egyik az volt, hogy puha, őzbarna útiruhát viselt, amelynél a szűk, hosszú ujjú felsőrészhez olyan ügyes szabással varrták a szép ívű, lendületes szoknyarészt, hogy az alkalmas volt lovaglásra, erdőjárásra, de még harcra is. Körülölelte, melegen tartotta és soha nem akadályozta. A haja is a Füzes Házat idézte – az arca mellett hátrafogott egy-egy bronzszínű tincs tartotta féken a többit. A termete egy hüvelyknyit sem nőtt, a vonásai első látásra nem változtak, ám aki ismerte, észrevette, hogy végleg maga mögött hagyta a gyereklányos bájt, valami mélyebb és komolyabb kedvéért. Lelle a vállára kapcsolta a tölgylevél csattal díszített, melegen bélelt köpenyt, s ahogy kinézett az ablakon a csípős, tiszta őszi reggelbe, tudta, hogy szüksége is lesz rá. Derekára csatolta a Luprintól kapott kardot, bal kezére felhúzta különös kesztyűjét – csupán a hüvelyk- és mutatóujját védte. Az íjászkesztyűt… Végül az ágy mellett álló asztalról felemelte az íjat. Megtartotta az ígéretét, melyet az Elesettek Lelkeinek Mezején tett: megtanulta használni. A tiszafából faragott, rövid, visszacsapó íjat a lány kezéhez és termetéhez igazítva készítették el az elfek, s Lelle lelkének mintáit, ágakat és leveleket véstek rá díszítésként. Elf íj volt, mesteri darab – Aneron ajándéka. Az apáé, aki így is köszönetet mondott a fia életéért.
Lelle gondolatai az íjról a szomszédos szoba lakói felé vándoroltak. Vigo és Lendas… Mennyire másként történt minden, mint tervezték! Néhány hónapot akart a Füzes Házban tölteni, hogy erősítse gyógyító tudását – s a néhány hónapból egy év lett! Egy év, melynek az első felében háromszor látta Vigot, utána pedig egyszer sem, egészen a mostani indulásig! Hónapokig tartó csend és hallgatás, mert az ifjú széllovas egyszer sem látogatott el a Füzes Házba, ő pedig nem mehetett el onnan! Nem mehetett el, mert nem hagyhatta ott Lendast! Az elf sosem árulta el, hol szerezte a fekete indákat növesztő, testét méreggel elárasztó, gonosz sebet, de amikor Rionáékhoz került, már haldoklott. És többek szerint meg is halt volna, ha nincs ott Lelle… A lány ápolta, a lány itatta meg a Könnyek Kútjának vizével, ő tartotta benne a lelket a legreménytelenebb hetekben. Aneron egykor jól látta – a csat, melyet Lellének adott, valóban a családjukhoz fűzte a lányt. S Lelle elf lelke és gyógyító ereje vissza tudta hozni onnan Lendast, ahová más nem ért volna el. Közel kerültek egymáshoz – a lassan visszatérő elf mosolya érettebb mosoly volt és megérintette Lelle szívét. Lendas életben maradt, erőre kapott, s bár még nem volt teljesen jól, el tudta kísérni őket erre az útra.
Lelle nagyon várta az indulást – nagyon várta a percet, hogy újra láthassa Vigot, de arra nem számított, amivel szembetalálta magát! Vigo más lett. A viselkedése lett más. Mintha valami elveszett volna kettejük között… Barátok voltak, társak voltak egy újabb úton, de a Vigoból áradó, másnak talán észrevehetetlen, Lelle számára azonban nagyon is érezhető hűvösség közéjük állt.
Megszorította az íját, mert eszébe jutott az álma. A veszteség… Nem félt, nem adta át magát az aggodalomnak – ám egy láthatatlan kis fekete felhő rákúszott a lelkére… és tudta, hogy ezt az álmát nem fogja elmesélni Vigonak.
– Körbenézek – mondta Riconak, majd csendesen betette maga után az ajtót.
Odakint tiszta, csípős őszi reggel várta, a nap lassan előbukkant a látóhatár pereme felett. Amint Lelle kilépett a fogadó ajtaján, egy közeli fán megérezte Shaun jelenlétét, s mosolyogva simogatta meg a ruháján felkapaszkodó, nyaka köré tekeredő mókust. Nem akarták fokozni a fogadós ellenszenvét, ezért az erőállatok az épületen kívül töltötték az éjszakát – s ez láthatóan egyáltalán nem szegte kedvüket. Lelle felpillantott az égre és úgy volt, ahogy sejtette – a közeli kiserdő fái fölött Jószél keringett. Ezek szerint Vigo már felébredt… A lány ösztönösen a fogadó túlsó oldalán álló istállók felé tartott, de mielőtt megkerülhette volna az épületet, a vén tetőre hajló, öreg fák árnyékából Lendas sétált elő. Nesztelen volt, könnyed léptű, zöldesszürke ruhája tökéletesen beleolvadt a természet világába. Aranyszőke, ragyogó haját a köpeny csuklyája takarta, de nemesen szép, mosolytól átmelegedő arca messziről elárulta, hogy elf. És az egyetlen közülük, akit tisztelettel fogadtak az itteniek.
– Körbejártam – lépett a lány mellé.
Így, közelről még jól látszott bőrének sápadtsága, a szája mellett fel-feltűnő két kis kemény vonás, a szemében ülő halvány árnyékok. Társa és erőállata, a gyönyörű gyöngybagoly halkan suhanva érkezett és a Lendas feje fölötti ágra telepedett. Fehér, szív alakú arcát a lány felé fordította, pislantott egyet-kettőt kerek, sötétbársony szemeivel. Az indulásuk óta Lelle ritkán látta Emerint, pedig a Füzes Házban a bagoly és a mókus párosa és állandó jelenléte nagy segítség volt a számára. Most azonban a gyöngybagoly főképp rejtőzve járt; távolságtartó, nesztelen, gyors és szép volt – épp, mint az elf, akit társául választott.
– Éreztél valamit? – kérdezte Lelle újra az elfre nézve, és hagyta, hogy a melegség, melyet Lendas közelsége okozott, szétáradjon a szívében.
– A felhők, melyekről Kartal és Vigo beszélt, néhány napja még itt voltak. Emléküket nyögi a föld és visszatérésüktől tartanak a fák. S ahol a villámok okozta perzselések látszanak, jól érezni a sötétség jelenlétét.
– Nem túl korai, Lendas? – Lelle megtorpant, megfogta az elf vállát. – Még túl sok erőbe kerül, hogy elviseld a sötétség jelenlétét.
Lendas elmosolyodott, megérintette a szívét, majd a karját fogó kezet.
– Ha a közelemben vagy, Lelle, nincs mitől tartanom. Erőt adsz akkor is, ha nem kérem.
Lelle zavarba jött, mint mindig, ha az elf a közöttük lévő új kötelékre utalt – az ezüstkötélre, amely immár nyilvánvalóan, s mindkettejük számára jól láthatóan ívelt közöttük. Akkor sodródott erősre, amikor a lány Lendas életéért küzdött, s akkor vált eltéphetetlenné, amikor az elf visszajött Lelle hívó szavára.
– Hová indultál? – kérdezte Lendas, hogy megtörje a hosszúra nyúló csendet.
– Az istállóba.
Lendas szája szélén alig észrevehetően megrándult a mosoly, de ennél több érzelem nem látszódott rajta.
– Vigo még engem is megelőzött. Már ha aludt egyáltalán… – mondta nyugodtan.
Az istálló tágas, meleg, szénaillatú hely volt, az eresz alatt vágott, hosszúkás ablakokon rézsútosan, egyre nagyobb pászmákat növesztve kúszott be a napfény. A lovászok jobbára aludtak még az ajtó közelében, de hátul, ahová jobban beférkőzött a nap fénye, egy sötét ruhás alak tett-vett három ló körül. Észrevette az ajtóban álló Lellét és Lendast, intett nekik, majd folytatta a dolgát. Ez az! – gondolta Lelle. Ez az, ami annyira zavarja! Ez a barátságos távolságtartás – amely ezúttal nem csak Lendasnak, hanem neki is szólt! Az egy Rico volt a kivétel – ő és Vigo éppen úgy piszkálták egymást, mint régen. Lelle nagyon is élénken emlékezett a találkozásukra, az elsőre oly sok hónap után. Arra, hogy az ő örömét, ölelését milyen furcsán fogadta Vigo! Ahogy nyugodtan, finoman, de mégiscsak eltolta magától! Lelle nem volt féltékeny – most nem -, annál rosszabb érzés rágta a szívét, melyet sikerült ügyesen a mosolya mögé rejtenie.
– Az én lovamnak nincs már szüksége túl sok előkészületre. – Lellét Lendas hangja riasztotta fel. – Körbejárok még egyszer.
Amint a lány egyedül maradt, halkan sóhajtott, vett egy nagy levegőt és belépett az istállóba. Vigo, aki a lova nyergelése közben fél szemét végig rajtuk tartotta, most megállt a szíjak igazgatása közben. Hiába voltak együtt néhány napja, újra és újra mellbevágta a változás ereje, amely Lelle körül hömpölygött. Vigo sosem fordított túl sok figyelmet arra, miféle ruhákat hordanak a nők, de az, amit Lelle viselt, s főképp ahogy viselte, még egy vaknak is feltűnt volna. Úgy illett hozzá, úgy illett a lelkéhez, mint a virághoz a szirma, a fához a kérge – annyira önmaga volt benne, hogy ez elbizonytalanította Vigot. Mert Lelle immár valóban azzá vált, akivé a Mezsgyén akart. Ember, fa, elf… Vigot lenyűgözte, de rendesen szíven is ütötte, hogy ez a lány talán már nem is ugyanaz, mint akivel megfestette a lángoló rózsát!
Ám ha Lelle változott, úgy változott Vigo is… Nem elsősorban kívül. Éppolyan magas, éppolyan vállas volt, mint korábban. Ugyanúgy sötét ruhákat hordott, ugyanúgy fogta össze a tarkóján mélybarna haját… de hogy többé senki nem nevezheti fiúnak, vagy kölyöknek, abban a közeledő lány egészen biztos volt. Nem az évei száma miatt – Vigo a nyáron töltötte be a tizennyolcat -, sokkal inkább annak a megfoghatatlan folyamatnak a részeként, ami a Mezsgyén kezdődött, s valami többet és mélyebbet hozott magával. És áradt belőle, akár akarta, akár nem…
Lelle a saját lovához lépett, végigsimította gesztenyebarna szőrét, arcát fehér csillagos homlokának támasztotta. Így pillantott át Vigora, aki a maga egészen sötétbarna, fekete sörényű hátasát igazgatta. Lendas halványszürke lova kissé hátrébb harapdálta a szénát.
– Korán keltél – jegyezte meg Vigo. – Aludhattál volna, mert a felhőkről megint lemaradtunk. Jószél azon a véleményen van, hogy előlünk húzódnak el.
– Lendas szerint még nagyon erősen érezni a sötétség jelenlétét. S ő tudja…
Vigo, saját akarata ellenére, egy pillanatra kibillent a magára húzott hűvös nyugalom burkából. Nem örült Lendasnak, nem örült annak, hogy állandóan Lelle közelében van, s elkeserítette a tudat: az elfnek köszönheti, hogy megfosztatott több hónapnyi közös időtől és az úttól, melyről Duir visszahozatala után döntöttek. Mert ez az út nem az az út volt!
– Biztos vagyok benne, hogy pontosan érzi a sötétség jelenlétét! – megvillant a szeme, vágott a hangja. – De ha jól tudom, nem ezért van itt. A gyógyítója még pihenést rendelt a számára.
Lellében – bár Vigo hangjának éle zavarba hozta – egy pillanatra feléledt a remény, hogy talán végre megszűnik a hűvös viselkedés!
Vigo azonban hamar rendezte a sorait – visszahúzta magára a korábbi távolságtartást.
– Vigo… – Lelle hangjában kérlelés és ébredező, elkeseredett düh keveredett.
Ám itt és most ez kevésnek bizonyult; Vigo újra a lovával kezdett foglalkozni.
– Melyikünk jelenléte zavar? Lendasé vagy az enyém? – tört ki a lányból.
Vigo legszívesebben azt felelte volna, hogy így együtt a kettő – ehelyett átbújt a ló nyaka alatt és a másik oldalon is meghúzta a szíjakat.
– Eltúlzod a dolgot – jegyezte meg végül nyugodtan.
– Valóban?
– Valóban. – Az a szilárdság volt Vigo hangjában, amelyről Lelle nagyon is jól tudta, hogy felesleges vitatkozni vele. – Lendas azért van itt, hogy jelenléte támogasson minket a Várta kapitánya előtt. Te, Rico és én pedig azért, hogy kiderítsük, mi történik ezen a vidéken. Amint elkészültetek, indulunk a felhők után. Felnyergeljem a lovadat?
– Az elmúlt egy évben tanulni szándékoztam, nem felejteni – felelte csípősen Lelle. – Még fel tudok nyergelni egy lovat! És meglátod majd, hogy egyéb remek képességeimet is megőriztem!
Most már neki sem volt kedve, hogy megpróbálja áttörni Vigo távolságtartását – a folyamatos kudarc helyére tette a dolgokat.
A megrekedő beszélgetést Rico megjelenése oldotta fel. Lassú, kacsázó léptei, bőrének zöldeskék színe arról árulkodott, hogy a kedve olyan közepes; persze a morgolódásban ez sem akadályozta meg.
– Barátságos hely! Kezdem élvezni, hogy ez a fogadós úgy néz rám, mint valami emberevő fenevadra. Megjön tőle az önbizalmam.
– A te önbizalmaddal mindig egy baj volt: túl nagy – Vigo szája sarkában a jól ismert félmosoly kunkorodott.
– Hehe… – fintorgott a sárkány és megigazította magán a Luprintól kapott kis mellvértet. – Mikor indulunk? Ha nem muszáj, nem nézném sokáig az itteniek feszült arcát. Azok a felhők rendesen kikészítették őket! S ha lehet, minél előbb túlesnék a találkozón azzal a bizonyos Hadirral. Mert ha a fegyvertelen embereknek ilyen csuda rossz hangulata van, milyen lehet a Vártások kedve?!
– Lendas éppen azért van velünk, hogy minél jobban mellénk állítsa a kapitányt – felelte Lelle, s közben nekiállt felnyergelni a lovát. – Ők ismerik egymást, s ez a mi helyzetünkben sokat jelenthet.
– Ne áltasd magad túlságosan, gyöngyöm – legyintett Rico. – Hadir Vihartépőt várja, hogy cincálja szét a felhőket. S helyette megkap minket…
– Ez a mi ügyünk. – Vigo befejezte a nyergelést, megveregette a lova nyakát, majd kikerülve az állatokat, kilépett az istálló szabadabb, tágasabb részére.
Megigazította a majd könyékig érő alkarvédőit, az inge fölött viselt, rövid ujjú, csípőt takaró tunikát összefogó vastag övet. A kardját és a botját ezúttal nem csatolta a derekára, hanem a nyereghez erősítette; de a fegyverei és a széllovas köpenye nélkül is épp elég veszélyesnek tűnt, még az avatatlan szemlélő számára is.
– Örülök, hogy ti ketten Vihartépővel ennyire biztosak vagytok benne – mondta Rico, majd hátrakapta a fejét, amikor a halk vijjogást meghallotta.
A nyitott istállóajtón Jószél repült be, leszállt Vigo lovának nyergére és békésen tollászkodni kezdett.
– Hadir üzenete katonásan egyszerű, pontos és jól érthető volt – folytatta Vigo. - Az embereket megőrjítő, ólomsúlyú, rontást hordozó felhőkről és villámokat hasító sötét viharlovasokról szólt.
– Nekem ez még mindig úgy hangzik, Vigo barátom, mint egy rossz mese.
– Nézz rá a fogadósra és rájössz, milyen igaz! – vágott vissza Vigo. – Ha csak a sötét viharlovasokról lett volna szó, talán Kartal maga jött volna. Ám ezek a megrontott, velejéig romlott felhők azt bizonyítják, hogy szándékosság rejlik a dologban. Hadirnak igaza van: valaki próbálgatja az erejét.
– És te meg Vihartépő bölcsen összedugtátok a fejeteket, s arra jutottatok, amire nem szerettem volna, ha juttok! A Boszorkánymesterre gyanakodtok, de ez csak gyanú! Még egy táltosnak is csak gyanú! Ha Lelle ott lett volna, biztosan álmodott volna nektek valami pontosat.
– De Lelle nem volt ott! – Vigo hangja újra megfeszült. – Én voltam kéznél, mert hónapok óta vártam, hogy egy másik útra induljak vele! Így hát be kell érned egy táltos és egy széllovas szavával!
– Nem jöhettem! – Lelle arca kipirult. – Egy pillanatra sem felejtettem, mit döntöttünk el, de nem jöhettem, amíg Lendas vissza nem tért a halál torkából! Akkor vádolj Vigo, ha te hasonló helyzetben sorsára hagytad volna Ricot vagy esetleg Regőt!
– Ne aggódj gyöngyöm, Vigo sosem fog engem a sorsomra hagyni – Rico két puha szárnycsapással fent termett Lelle lovának hátán, megkapaszkodva a nyeregkápában. – És mindig, de mindig betartja a szavát! Ezért talált meg és hívott engem is ide – mert felmerült a Boszorkánymester neve. S ha tényleg beigazolódik a táltos és a széllovas gyanúja, akkor ennek a Hadirnak valóban miránk van szüksége.
– Kartal mindig is tudta, mi az, ami az ő dolga, s mi az, ami nem – Vigo lehiggadt, a hangja újra nyugodtan csengett. – S most úgy ítélte meg, hogy mi hárman nézzünk körül. Az mindenesetre sokatmondó, hogy a felhők eltűnnek onnan, ahová megyünk.
– S ha nem érjük utol őket, hogyan tudunk a viharlovasok szeme közé nézni? – kérdezte Rico.
– Akkor meg kell kérnünk az álomőrünket, hogy segítsen más úton elkapni őket.
– Szólj, és életre hívok egy álomsodort – felelte egyszerűen Lelle.
– Előbb próbáljuk meg az anyag világában – nézett rá Vigo. – Szólj Lendasnak, hogy indulunk, itt nincs miért tovább vesztegetnünk az időnket.
