A megjelenő lény emlékeztetett a Lápi Tündérasszony
udvarmesterére. Termetre akkora volt, mint a vízi emberke, de testesebb,
zömökebb és erőteljesebb. Levélmintákkal díszített zöld zekét, hosszú nadrágot
és barna bocskort viselt. Zöld volt az oldalra konyuló, manószerű sapkája is. A
sapka alól kilógó földbarna haját fekete gyöngyökkel fogta össze, csakúgy, mint
az öve alá érő szakállát. A legnagyobb különbséget közte és a vízi emberke
között mégis az ábrázata jelentette. Mert míg a Lápi Tündérasszony udvarmesterének
tekintetében segítő szándékot is lehetett látni a gunyorosság mellett, ennek az
alaknak aztán semmiféle segítő szándék nem volt a pillantásában. Sőt! Sokkal
inkább a megvetés, a harag, és az ártani akarás eltéveszthetetlen légköre vette
körül!
- Szóval nem tetszem nektek?! - kérdezte éles hangon, és
csípőre tette a kezét.
- Azt hiszem, hogy szaladhatnátok - súgta ekkor Trax, s bár
igyekezett nagyon halk lenni, a varangyból lett alak meghallotta.
- Szaladni?! Ugye nem gondolod, hogy hagyjuk?! - nevetett
fel.
S mintha csak erre vártak volna, a többi ál-varangy is
megrázta magát, és mind átalakultak. Aztán szorosan körbevették a három
jövevényt!
- A rémek... - értette meg Kaba.
- Hívj csak minket lidérceknek, emberkölyök! - kuncogott
hidegen a vezetőjük.
- Hallottam már rólatok. - Kaba igyekezett szóval tartani a
lidérceket, de közben sebesen járt az agya, hogy mit is tehetnének.
- Ó, hallottál rólunk! - ingatta gúnyosan a fejét a vezető. -
Meglátod hamar, micsoda különbség van aközött, hogy hallasz rólunk, meg hogy
találkozol velünk!
- Mit akartok? - kérdezte éles hangon Messia, és hátrarázta a
haját.
- Hogy mit akarunk? - A lidérc újra elnevette magát, s
ezúttal vele nevettek a többiek is. - Hát játszani! Szórakozni! Olyan rég volt
erre módunk!
- Játszani? - Messia nyelt egyet.
- De csakis a mi játékunkat! Rémíteni, megtépni, karmolni és
harapni. Rúgni és ütni. Csomagokat és köpenyeket szabdalni. Kergetni, üldözni,
gáncsolni. Meglátod mindjárt, mennyire élvezzük az ilyesmit!
Lassú léptekkel elindult feléjük, mire a többi lidérc is
megmozdult. Még szorosabbra vonták a kört a két gyerek körül. Trax
összedörzsölte a tenyereit.
- Ezek még nem találkoztak egy igazi római házi szellemmel -
suttogta. - De most majd kapnak egy kis kóstolót!
- Az nem lesz elég - súgta vissza Messia. - Túl sokan vannak!
- A fél faluhoz is elegen lennének - mormogott Kaba, mert
legalább harmincat számolt össze.
- Mit csináljunk? - Messia Kaba hátának vetette a hátát. -
Kaba, biztos tudsz valamit, amit tenni lehet ellenük!
- Csupa olyasmit, amit ők tesznek! - hangzott a fiú válasza.
- Úgy érted, hogy ütni, rúgni, tépni és karmolni? - Messia
vett egy nagy levegőt. - Azt tudok, ha kell! Kéne egy jó kis suhogós vessző!
Olyan, amivel mifelénk az engedetlen gyereket teszik helyre.- Épp eleget találsz a lábad körül. - Kaba lehajolt egy
vékonyabb, még ruganyos faágért, melyet az éjszakai vihar tört le. - Támadjunk,
mert nem akarom itt tölteni a napot!
Messia sem kérette magát. Ő is felkapott egy
suhogós vesszőt, és épp akkor lendültek támadásba, amikor a lidércek is nekikezdtek
volna a játékuknak. Micsoda haddelhadd lett a halmok közötti ösvényen! A
rémlidércek mindennel megpróbálkoztak, amihez értettek: ütöttek, rúgtak,
gáncsoltak, téptek és haraptak. No, meg riogattak, visítoztak. A kiszemelt
áldozatoknak azonban eszük ágában sem volt menekülőre fogni! Derekasan suhogott
a két hajlékony, csípős vessző, s mert a természet adta fegyverrel harcoltak a
természet lényei ellen, a rémlidércek ugyancsak megéreztek minden egyes ütést
és suhintást. S bizony, kaptak belőle rendesen!