Részlet a könyvből

– Rejtőzz el az egyikben! – mondta végül. – Érzékelsz majd mindent, ami körülötted történik. Hallani fogod, hogy miről beszélnek a tanácskozáson, így a kellő időben előléphetsz, de addig ne mozogj, és próbáld visszafogni az érzéseidet is. Mert ugyan az erőm körülveszi mindegyik oszlopot, és elrejti a jelenlétedet, ám a tanácskozásra két táltos is hivatalos, márpedig ők megérezhetnek, ha nem vigyázol. És megérezhet Vigo is.

– Ügyelni fogok.

A Fekete Asszony elmosolyodott, a lányhoz lépett, és megérintette kezén az indamintákat.

– Tudom, hogy nem mondtál el mindent. Érzem rajtad a kötés erejét, ami egy nálamnál nagyobb erőhöz fűz téged. – Zonga sötét szeme Lelle tekintetét fürkészte.

– Amint tehetem, mindent elárulok… – kezdte a lány, de az asszony közbevágott.

– Ami ebben a teremben elhangzik a mai nap folyamán, azt én is hallani fogom – megszorította az indamintás, keskeny kezeket. – A szövetségünk jelét viseled, és amíg olyan földön állsz, amit az én erőm véd, tudni fogom, mi történik körülötted.

– Minden pillanatomról tudhatsz? – kapta fel a fejét Lelle.

Zonga halkan felnevetett.

– Ha úgy akarnám, tudhatnék mindről, mint ahogy te is érezhetnél engem minden pillanatban. De ez nem arról szól, hogy kifürkésszelek! Akkor használjuk az összekötöttséget, amikor szükség van rá. Mint most. De ideje elhelyezkedned. – Elengedte Lelle kezeit. – S ha a mai nap úgy alakul, hogy kérdéseid maradnak, keress meg! Meglehet, hogy ismerem a válaszokat.

Lelle az egyik oszlophoz lépett, megsimogatta, majd a kezén lüktető indaminták segítségével engedélyt kért és kapott a belépésre. Hosszú várakozásnak nézett elébe, de ez nem zavarta. A fa ereje olyan megnyugtatóan ölelte körül, hogy el is szundikált egy kicsit, s csak akkor riadt fel, amikor az őrök hangos tisztelgés után ajtót nyitottak az elsőként érkező öreg Belendnek. Lelle nem is csodálkozott azon, hogy az idős udvarmester mindenkit megelőzött, hiszen nem csak másoktól követelt sokat, de saját magától is. Őt követve aztán sorra érkeztek a többiek. Duir a sólyom szívénél hívta össze a tanácskozást – azon a helyen, ahol senki sem hallgathatta ki, hogy miről is esik majd szó. Azon a helyen, ahol a régi időkben a királyi tanácsot tartották. A frissen koronázott király, az ünnepség után alig két nappal ide hívta össze legbensőbb embereit, de sem a várandós feleségét, sem a lányát, sem a Jóslat megkérésében résztvevő és a Fekete Asszony szövetségének jelét viselő Norwenát nem engedte eljönni. Meghívást kapott viszont Rico – érdemeire és hidegpusztai tudására való tekintettel –, a jazigok közül pedig a főtáltos, a fővezér, az élő Fenier, Kartal, Regő, Erdan és az öreg Belend. Lelle figyelte a csendesen érkező, várakozó, halkan beszélgető férfiakat. Mosolygott Rico lilás színét látva, és örült, amikor Regő szálas alakja feltűnt. Amikor azonban Kartal és Tordos együtt lépett be a terembe, önkéntelenül is összébb húzta magát – mert mind a két táltos felkapta a fejét, ahogy az oszlopokon belülre értek. Lelle kitágult érzékeivel látni vélte, ahogy a két férfi ereje végigfürkészi az egész helyiséget. Végül Kartal elmosolyodott.

– Zonga itt járt ma reggel – jelentette ki. – Megerősítette a terem védelmét. Úgy tűnik, nagyon is szívén viseli a mai tanácskozás sikerét.

– Mert pontosan tudja, hogy mekkora a tétje. – Tordos a hatalmas, kerek asztalhoz lépett, és elfoglalta a helyét.

Lelle egy kicsit lazított a tartásán, és megengedett magának egy halvány mosolyt. Persze, hogy Zonga itt járt, és megerősítette a terem védelmét! Csupán azt nem sejtették a résztvevők, hogy egy meglepetést is hagyott számukra! A lány egészen addig biztos volt abban, hogy nem fogják idő előtt észrevenni, amíg Vigo meg nem érkezett. Láttára forróság árasztotta el az egész testét, az öröme egyetlen pillanatra átcsapott a feje fölött, s lágy hullámként áradt ki a fiatal jazig felé.

Vigo megdermedt, majd lassan körülnézett. Mintha nyármeleg falevelek simították volna végig a lelkét… s ettől perzselő lángként lobbant fel a vére. Márpedig ezt egyedül Lelle közelsége váltotta ki belőle! Elég volt, ha meglátta, ha csak a közelébe került! A lány most azonban nem lehetett jelen. Talán korábban járt itt? S bár az érzés, ami körülvette, néhány pillanat múlva eltűnt, Vigo már tudta, honnan jött. Odasétált a Lellét rejtő oszlophoz, és hátát nekivetve odasimult. Nem akart feltűnést kelteni, de még érezni szerette volna a mindennél és mindenkinél fontosabb jelenlét melegségét. Amit a visszatérésük óta nélkülöznie kellett! Fogadalom, távolságtartás, Lendas… Elég! – intette le magát. Lelle bizalmat kért, ő pedig megígérte neki, hogy néhány napig még elviseli az értelmetlennek tűnő titkolózást, és kibírja azt is, hogy nem terheli a közelségével. Biztos volt abban, hogy Lelle valamikor itt járt, hogy megérintette ezt az oszlopot – Vigo pedig az érzéseit elrejtve, hevesen dobogó szívvel töltekezett a melegségből, amit maga után hagyott.

Lelle eközben megpróbált még levegőt sem venni. Elemi erővel tört rá a hiány. Mióta visszatértek a Talashim útjáról, távol tartotta őt Vigotól a fogadalom és a rengeteg tennivaló. Pedig mennyire vágyott arra a közelségre, arra a tűzre, amit a wakina fái alatt éltek át! A koronázás előtti estén néhány napnyi türelmet kért, de még ezt is csak szorosra húzott önfegyelemmel bírta ki. Most viszont Vigo olyan közel volt hozzá, hogy megérinthetné! A kísértés egyre erősebbé vált, ahogy körülölelte a fiatal jazigból áradó folyómély áramlás.

– Jó reggelt, uraim! – az ajtóból felhangzó mély, erőteljes hang mentette meg a lelepleződéstől.

Duir megérkezett, és ahogy hosszú lépteivel az asztalhoz sétált, a többiek is a helyükre siettek. Ahogy Vigo eltávolodott, Lelle újra szabadon mert lélegezni, de még kellett egy kis idő, hogy teljesen összeszedje magát. Vigo nagyon erős hatással volt rá, és Lelle egyre biztosabb lett abban is, hogy nagyon-nagyon nehéz lesz a fogadalmát betartani a közelében!

– Háborúra készülünk – szólalt meg a király, miután mind helyet foglaltak.

Végignézett a kerek asztal fölött, és nyolc férfi viszonozta a pillantását. Egyiküknek sem kellett magyarázni, mit is jelentenek a király bevezető szavai.

– Háborúra készülünk – ismételte meg Duir. – S egyben egy hosszú, régi háború befejezésére is, amit Oroszlános Mahur halála óta vívunk magunkért és a Tűz Körének egyensúlyáért. Az ellenfél ugyanaz. Nálunk azonban sok minden változott. Olyan szövetségek köttettek, melyekre nem számítottunk. Olyan erők tértek vissza, amiben már csak nagyon kevesen reménykedtek. Ám meglehet, hogy ez sem lesz elég a Boszorkánymesterrel szemben.

– Többre van szükségünk – jegyezte meg Tordos.

– És mi lenne az a több? – firtatta Rico. – Valamiféle segítségre gondolsz? A sárkányosok jönnek, ha hívod őket!

– Még ennél is többre lesz szükségünk – felelte a király. – Ezért beszélnünk kell arról, amiről eddig nem szóltunk.

Duir elhallgatott, a többiek csendben várták, hogy folytassa, ám ekkor mozgás támadt a sólyomtermen belül. Lelle arra számított, hogy a Jóslat kérdésére kicsit később kerül sor, a király szavait hallva azonban elérkezett az ő ideje. Mély levegőt vett, hagyta, hogy a kezén tekergőző indaminták lüktetése körülfonja egész lényét, majd egyszerűen kilépett a faoszlopból. Váratlan megjelenése mindenkit annyira meglepett, hogy mire felocsúdtak, a lány már az asztalhoz ért. Láttára egymásnak ellentmondó érzelmek hulláma suhant végig az asztal fölött. Volt ebben indulat, értetlenség, öröm… ám az ezüstzöld ruhás Lelle nem hagyta, hogy ennek hangot adjanak.

– Valóban megtörténhet, hogy a jelenlegi erőnk nem lesz elég a Boszorkánymesterrel szemben – szólalt meg. – Épp itt az ideje, hogy a Jóslat második részéről beszéljünk! A Napkardról. És a Napkard harcosáról.

Megállt Rico és Regő széke között, és nem szégyellte bevallani magának, hogy élvezi a megjelenését követő feszült csendet.

– Mióta tudod? – kérdezte végül Tordos.

– Elárulták, mielőtt elindultunk volna Duirért. Ha már ti nem tettétek…

– Ki árulta el? – hajolt előre Kartal.

Az arcát nézve nem lehetett eldönteni, hogy neheztel vagy örül a váratlan fordulat láttán.

– Jól ismered. – Lelle mosolyának éle volt. – Együtt terveltétek ki Vigo és Regő halálát.

– Tehát az Ősfa talált meg téged is. – Vigo hátradőlt a székén.

Összevillant a tekintetük. Lelle arcát vérhullám öntötte el, majd gyorsan elkapta a pillantását. Vigo összeszorította a száját, és egész tartása megfeszült attól, hogy kordában tartsa meglóduló vérét. Inkább arra összpontosított, hogy helyére rakja magában a hallottakat. Ám ezzel nem volt egyedül.

– Az utasításom úgy szólt, hogy a király lánya nem vehet részt ezen a tanácskozáson! – Duir hangja megerősödött.

Lelle állta a pillantását, majd kissé meghajtotta a fejét.

– A király lánya nem szívesen, de elfogadta ezt a parancsot. Én azonban most nem a király lánya vagyok, hanem egy Látó, egy küldött, akinek az a dolga, hogy a Jóslat második felét elindítsa.

– Beszélhetnénk erről a második félről? – Rico nem is igyekezett leplezni a hangjában rezgő számonkérést, Duir azonban leintette.

– Ki küldött? – szegezte a kérdését a lányának. – Kire hivatkozhatsz, miközben megszegted a parancsomat, elrejtőztél a teremben és megzavartad a tanácskozást?

– És te kire hivatkozhatsz, uram, miközben három másik jelenlévővel együtt titokban tartottad a Jóslat második részét? Miközben tudtátok, hogy anélkül nem nyerhettek, hiszen csak egy hajszál választja el a jazigokat a Tűz Körének összeomlásától!

– Lelle, ezt a hangot nem tűröm! – Duir felemelkedett, és előrehajolt az asztal felett.

– Ez nem a lányod hangja, aki mélyen szeret és tisztel téged! – Lelle felszegte a fejét. – Ez az Ősfa és a tölgyemberek küldöttének hangja! Annak az embernek a hangja, akinek a Jóslat kijelölt egy feladatot, egy utat, amiről nem térhet le! Az volt a dolgom, hogy megtaláljam a Napkard harcosát. Megtaláltam. Most pedig azért jöttem, hogy megnevezzem, mert nem várhatunk tovább!

– Azt hiszem, többen komoly lemaradásban vagyunk – Rico felmorrant. – Mert fogalmunk sincs, hogy miről is beszéltek!

– Várj! – ezúttal Tomor intette le a sárkányt, és Duirhoz fordult. – Uram, bár a lányodról van szó, mégis olyan súlyú dolgokat mond, amit bizonyítania kéne! Megszegte a parancsodat, és közben azt állítja, hogy az Ősfa és a tölgyemberek küldötte! Ez nagyon merész kijelentés!

– Tudod jól, hogy nem hazudik! – Vigo nyugodtnak tűnő hangja senkit sem tévesztett meg.

– Akkor is bizonyítékra van szükségünk! – vágott vissza a fővezér, még mindig Duirt figyelve. – Uram, túl nagy horderejű dologról van szó!

Csend lett újra, mindenki a király válaszára várt. Duir Lellét nézte, és a teremben ülők érezték, miként feszül egymásnak a két akarat. A férfi végül leült, és a karjait összefonta a mellkasa előtt.

– Mielőtt kivezettetném a lányomat az őrséggel, hajlandó vagyok meghallgatni a tölgyemberek küldöttének érveit és bizonyítékait – közölte higgadtan.

Lelle mély levegőt vett. Az első menetet megnyerte! Mert minden azon állt vagy bukott, hogy azonnal kidobják vagy készek meghallgatni. Duir az utóbbi mellett döntött, és a lány magában hálát adott Tarunnak az előrelátásért. Ha pedig szükséged lenne szavaid bizonyítására, hogy meggyőzd a kétkedőket, a kör közepét használd! És ezt! – mondta az álomban a tölgyember, és Lelle nem habozott. A kör közepét kell használnia! A sólyomterem kör alakú volt, a közepén állt a kör alakú asztal…

– Rico, húzódj arrébb egy kicsit! – kérte a lány, majd a gyíksárkány mellett fellépett a székre, onnan pedig az asztalra.

A közepén lehúzta ujjáról a gyűrűt, majd leguggolt, és letette az asztalra. Közben pedig újra Vigora pillantott… Mióta felfedte magát, kerülte a fiatal jazig tekintetét, megpróbált kizárólag Duirra összpontosítani, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmét. Ám most már nem bírta tovább megállni – látni akarta Vigo arcán, hogy mit gondol. Vigo szeme elsötétült, tekintetében neheztelés és fájdalom keveredett. Csak még egy kicsit tarts ki! – kérte Lelle gondolatban, és csupán remélhette, hogy Vigo képes kiolvasni a tekintetéből a hangtalan üzenetet. Közben mégis biztosan érezte, hogy bármi történjen is, a támogatását maga mellett tudhatja – és ez a legtöbbet jelentette számára. Hisz ő már tudta, amit a fiatal jazig még nem.

Vigo valóban neheztelt a lányra, a hallgatására, a titkokra, amelyeket annyira gyűlölt. A szíve is belesajdult… Eddig abban reménykedett, hogy a fogadalom végre elmúlik Lelle körül, és végre szabad lesz az út. Ám a fogadalmat az Ősfának tette a lány, és ő nem múlhatja felül az Ősfa erejét és kötéseit. Hát hallgatott és figyelt, mert amíg nem látott teljesen tisztán, semmiféle döntést nem akart hozni. Lelle közben lejött az asztalról, újra megállt Rico és Regő széke között, és magában Tarunhoz fohászkodott.

– Most kell az a bizonyosság, amiről beszéltél! – kérte gondolatban, bízva a tölgyemberben.

– Az ott egy eleven fémből készített csillaggyűrű – szólalt meg váratlanul Kartal. – És az Ősfa saját vérével áldotta meg. Bármit is kapunk tőle, én nem kételkedem benne.

Még szép, hogy hiszel nekem! – gondolta Lelle, majd az ő figyelmét is magára vonta az, ami az asztalon történt. A csillaggyűrű fehér fénnyel felragyogott, majd ez a fény táncolni és tágulni kezdett. Megnőtt széltében, megnőtt felfelé – egészen addig, míg egy magas, hófehér hajú és hófehér ruhás férfi alakja derékig megjelenhetett benne. Nem volt teljesen jelen, mert kissé áttetsző maradt, de jelen volt annyira, hogy tekintetének súlyát mindannyian megérezzék. Mert Tarun lassan fordulva végignézett minden egyes résztvevőn – csupán Lellét hagyta ki. Megnézte magának a gyíksárkányt, Regőt, a két táltost, a fővezért, Erdant, az öreg kancellárt, végül Vigot és a királyt is. Volt, aki fészkelődni kezdett, volt, aki megfeszült, volt, aki elsápadt. Lelle sejtette, hogy a tölgyember üzeneteket is küldött a pillantással együtt, és sokat adott volna azért, ha megtudhatja, kinek mit mondott. Ám hangos beszédre nem volt mód, mert a gyűrű fényében Tarun helyett váratlanul valami más jelent meg: egy hófehér fénnyel beragyogott hely, ahol egy lány állt egymagában. Lelle felismerte önmagát – a saját álmát látta! S egy pillanattal később a többiekkel együtt kívülről is végignézhette. Láthatta, hogyan érvelt szenvedélyesen a jazigok mellett, hogyan vállalta újra, hogy bármit megtenne értük. És hallhatta Tarun válaszát az egyetlen útról, az egyetlen módról. Amikor a tölgyember eltűnt az álomból, a gyűrű ragyogása is megszűnt. A beálló csendben a lány újra fellépett az asztalra, és visszahúzta a forróságtól lüktető gyűrűt. Ekkor Tomor felállt az asztaltól, elvett a fal mellől még egy széket, a sajátja mellé tette, majd a kezét nyújtotta Lellének.

– Én voltam a legfőbb kételkedő, ahogy azt a tölgyembered bizonyára előre látta. Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod a bocsánatkérésemet, és ha a király nem ellenzi, ideülsz mellém.

– A király elfogadja a bizonyítékot – mosolyodott el lassan Duir. – És nem ellenzi, amit kérsz. Viszont további magyarázatokat vár. Hogyan jutottál be és maradtál rejtve?

– Zonga segítségével. – Lelle leült Tomor mellé. – Az őrség nem vett észre, mert a Fekete Asszony ereje eltakart. Megerősítette a terem védelmét, és ez elfedte a jelenlétemet. A faoszlop pedig kézenfekvő lehetőség volt.

– Hát ez volt az oka, hogy nem éreztünk meg! – Kartal szeme megvillant.

– Volt, aki megérezte – Lelle Vigora nézett –, de nem leplezett le.

– Mert nem gondoltam arra, hogy valóban itt vagy.

– Akkor most arról beszélj, amiért itt vagy – Duir nem engedte elkalandozni a figyelmet.

– Hisz már mondtam: az Ősfa azt a feladatot bízta rám, hogy találjam meg a Napkard harcosát. Megtaláltam. Most pedig azért jöttem, hogy megnevezzem őt, mert szorít az idő.

– Akkor nevezd meg! – hajolt előre a király. – Ha valóban szorít az idő, akkor azonnal ide kell hívnunk, bármely sarkában is legyen most a jazigok földjének!

Lelle várt egy picit, és nem szégyellte, hogy a hatás kedvéért. Azért, hogy felmérjék a helyzet súlyát, a szavai súlyát – hogy valóban figyeljenek!

– Nem kell túl messzire mennetek. Itt van a teremben.