Részlet a könyvből

Mert az utolsó lépést csakis a bennem élő sárkány adhatta meg!  

Hozzám kapcsolódva tartotta magát a kérésemhez – két hónapja szunnyadt és rejtőzött. Nem jött elő, nem beszélt velem, de jelen volt minden egyes lélegzetvételemben, minden szívdobbanásomban. Mint egy élősködő… Mint egy soha el nem szakadó szövetséges… Ezúttal is megmoccant, s ettől forró hullámban öntött el az energia. Fortyogtam, mint egy tűzkatlan, és az érzés sisteregve járta át a nyakamban lógó lómedált. Mac megérezte. Nem fordult felém, nem nyúlt értem, de visszajelzett a saját lómedálján keresztül – a mai nap még el nem csókolt csókjai rezegtek a rám zúduló érzés-hullámban.

És ezzel át is lökött a határponton.

Az erő felrobbant: láng lobbant a testemben, bizseregtek a kezeim, és dobogva lüktetett a combomon viselt pókhálóminta. Kinyitottam a szemem, megmarkoltam a ceruzát, ellöktem magam a rejteket biztosító kidőlt fatörzstől, és Mac mellé guggoltam. Előrehajló bokorágak nyújtottak számára fedezéket, ahogy a fatörzs tetején könyökölve rezzenetlenül tartotta a számszeríjat. Megálltam, hogy ne érintsem meg, ehelyett átlestem az erdő által nemrég megszült ösvény túloldalára. Pikírt egyetlen pillanatra rám villantotta a tekintetét, Uron azonban kizárólag a Kapura figyelt. Alakjukat és Kékszemű számszeríját szintén a sűrű növényzet takarta. Tökéletes álca, tökéletes készenlét… A gyomrom mégis csomóba ugrott, miközben a kezeimben a hullámtörőket is felmorzsoló energia lüktetett. A Kapu magasra nyúlt, de keskeny maradt az egymáshoz közel növő két fa törzse között. Sárszínű kavargása láttán egyikünk sem áltatta magát azzal, hogy barátságos helyre nyílt. Egy röpke pillanatra még átfutott a fejemen, hogy bárcsak Madár, Avar vagy Melvicia lenne itt helyettem… vagy legalább mellettem! Ám mert az ehhez hasonló sodrásokat nem ítélték eléggé veszélyesnek, így teljes egészében rám bízták, hogy megoldjam a bezárást. Három sikeres tapasztalattal a hátam mögött korántsem váltam profivá, de félelem helyett inkább már izgalommal tekintettem az egészre. Na, jó, ehhez azért nem ártott, hogy Mac, Pikírt és Uron is velem volt! Eddie megnyugtató jelenlétének erejét ezúttal Melvicia és Madár élvezhette a halott városrészben, egy másik Kapunál. Hiába, nagy lett a forgalom a Hasadék bezárása óta! Sim pedig…

– Közeledik! – súgta Mac.

Felemelte a kezét, és ujjainak gyors mozgásával jelzett Pikírtéknek. Közeledik. Készüljetek! Immár gond nélkül értettem a kézjeleket, mert addig nem nyugodtak, amíg mindet meg nem tanultam. Nyeltem egyet, az adrenalin feszes készenlétbe rántotta az izmaimat, miközben harmad-apámra vártunk. Sim, a merész. Sim, az őrült. Természetesen megint ő vállalkozott rá, hogy átlépjen a Kapun, felmérve a túloldalt. És mindig talált üldözőket! Vérbeli szerencsejátékosként pedig az egyenlőtlen esélyek sem izgatták!

– Most hányan kergetik? – mormogtam.

– Nyolcan – felelte Mac röpke összpontosítás után. – Ma nem vitte túlzásba…

A mintámnak köszönhetően – amit ő is, Sim is a karján viselt – még a másik világ szélén is érzékelte ál-apámat.

– Volt már rosszabb is! – fintorogtam, aztán belekezdtem.

Megsimítottam Mac hátát – ez volt a szavak nélküli Vigyázz magadra! üzenetünk –, majd a Kapu mellé lopakodtam. A kavargás közvetlen közelében még nagyobb bukfencet vetett a gyomrom, de ez már nem billentett ki. Az volt a dolgom, hogy kézben tartsam a járatot… a harc ezúttal is a férfiakra várt. Sim előrontott a Kapuból. Onnan, ahol lapultam, csak a hátát láttam, mégis biztos voltam benne, hogy vigyorog a halál-veszély árnyékában!

– Vértben vannak! Egy íjász! A többi karddal jön! – kiáltotta, majd megpördült, és előhúzta a sajátját. Az arcáról eltűnt a vigyor: a fogócska átadta a helyét a fegyvereknek.

Néhány szívdobbanással később megérkeztek az üldözők is. Hatan léptek át a mi világunkba, a hiányzó kettőt bizonyára biztosításként hagyták a túloldalon. Egy-két pillanatra ezúttal is lelassult körülöttem az idő, s így minden részletet tisztábban érzékeltem. A jövevények fémlemezekkel megerősített bőrvértet viseltek, és mindegyik magasabbra nőtt nálam. A rövid íjat markoló lövészük jött elöl, az idegre feszített nyílvesszővel azonnal célpontot keresett. A társai valóban csak kardot hoztak magukkal, de a másfélkezes fegyverek láttán önkéntelenül felszisszentem. Amivel sikerült is magamra vonni a legutolsó jövevény figyelmét! Ó, hogy az a… – A gondolattal együtt az idő visszazökkent gyors medrébe, én pedig még inkább a fatörzs takarásába húzódtam.

Az íjász az egyetlen látható célpontot – Simet – vette célba, és lőtt… A vessző mégis elkerülte az apámat, mert a lövés pillanatában egy nyíl vágódott a lövész nyakába, pontosan a vért pereme fölött. Pikírt tökéletesen célzott, és még annál is tökéletesebben időzített. Ekkor Uron kirontott a rejtekhelyéről – egyik kezében a kardjával, másikban egy hosszú késsel –, majd Simmel együtt a megmaradt ellenfelekre vetették magukat. A vérszomjas és a hazárdjátékos lehengerlő párosa! Azt még láttam, hogy Pikírt is mozdul, de aztán a Kapura kellett figyelnem… miközben az egyik kardos egyenesen felém tartott! Előugrottam eddigi rejtekemből, magasra emeltem a ceruzát – még átfutott a fejemen, hogy ebben a helyzetben a serpenyőm sokkal hasznosabb lenne! –, egy pillanatra farkasszemet néztem a közeledő vértessel, aztán nagy levegőt véve rajzolni kezdtem. Elintézik! Tartsd a járatot! – Jobbik énem súgására legyűrtem a menekülési ösztönt. Az ellenfél tőlem háromlépésnyire rogyott össze, a hátában nyílvesszővel, engem pedig körülölelt a lómedálomból áradó meleg erőhullám. Mac ezúttal sem engedte át másnak a helwyr védelmét! Persze, ez nem akadályozta abban, hogy ő is előrontson a rejtekhelyéről, és a számszeríjat kedvenc fegyverére cserélve közvetlenül is a támadók útjába álljon. Ekkor már a harmadik hurkot rajzoltam a fatörzsre, majd láthatatlan lasszót vetettem a sodrásra, ahogy egyetlen mozdulattal összekötöttem őket. Azonnal szembeszállt velem, mintha csak egy fékezhetetlen vadló lenne. Szabad, zabolátlan erőként született, felhasítva a világok közötti határt, és esze ágában sem volt feladni újonnan támadt hatalmát. Bennem azonban emberére akadt! Összeszorítottam a fogam, ujjaim elfehéredtek a ceruza körül, de nem eresztettem. Még közelebb húztam magamhoz Szelesfok mélységének elevenségét, a vadon lüktetését, és üstökön ragadtam a sodrásban lakozó erőt. Gyűlöltem az érzést, ahogy egymásnak feszültünk és összekapcsolódtunk! Mintha árnyék borult volna a lelkemre, kipréselve a levegőt a mellkasomból, a szilárdságot a csontjaimból, a színeket a világomból. Bárcsak azonnal bezárhattam volna, messzire rúgva a hatását! De tartanom kellett, míg a többiek végeztek. Uraltam, irányítottam, s innentől egyik oldalról sem engedhetett át senkit az engedélyem nélkül. Hidegséggel fizettem érte – a ceruzát szorító ujjaimtól indult, végigkúszott a karomon, aztán szétáradt a gerincem mentén. És biztosan nem úsztam volna meg ennyivel, ha nincs a sárkány!

A férfiak közben a gyors söprés taktikáját igyekeztek megvalósítani, de a vértes-kardos fickók keményebb diónak bizonyultak holmi részegen randalírozó égjárósoknál! Négyen négy ellen… Elsőként Uron ellenfele hullott el, őt hamar követte Pikírté. Mac és Sim ezúttal is próbált lehetőséget adni a visszavonulásra – ám a korábbi Kapu-bezárások tapasztalatai alapján nem hittem, hogy sikerrel járnak. A nehéz erejű sodrások vérszomjat lobbantottak azokban, akik átléptek rajtuk, hogy aztán ebből táplálkozzanak. Miért ilyenek nyíltak a Sorsfészek körül?! Simet a lapockáján viselt pókhálóminta mellett emberbarát lelke óvta meg a sodrások ártó hatásától. Az átlépő ellenfelek azonban egyikkel sem rendelkeztek – nem visszakoztak, és nem adták meg magukat. Így, amikor újra átjárhatóvá tettem a Kaput, a Sorsfészek legénysége hat halott ellenfelet küldött vissza rajta. Uron szerette az elrettentést, a többiek pedig nem ellenezték a két hónapja felvetett javaslatát.

– Zárd be! – nézett rám Pikírt, amikor az utolsó holttest is eltűnt a sárszínű kavargásban.

– Másra sem vágyom!

Pedig ezt a részt még a sodrással történő összekapcsolódásnál is jobban utáltam. Mélyet lélegeztem, megvetettem a lábam, és a ceruzát markoló jégcsaphideg ujjaim konokul felrótták a jeleket. A kést, ami elvágta a sodrást a forrásától. A láncot, amely lebéklyózta a hely erejét. És a fekete pecsétet, ami nehezen felbontható kötést tett rá. Melvicia mintákkal teli könyvéből merítettem ötletet, hogy a bezárásaim kellően súlyosak legyenek, s közben pontosan tudtam, milyen közel járok a határhoz. Amiket felrajzoltam, még nem voltak árnyjelek… viszont fényévekre elmaradtak a barátságos smiley fejecskéktől! Hányingerem támadt, a homlokomba éles fájdalom hasított, de összeszorítottam a fogam, és hang nélkül megfizettem a jelek árát. A lehető legnagyobb védelmet akartam adni Szelesfoknak! És az enyéimnek… akik közül négyen néhány lépéssel arrébb rám vártak. A sodrás még egyszer fenyegetően felszisszent, kicsapó kavargása dühös kígyóként csapott felém, majd a következő pillanatban önmagába omlott és megszűnt létezni.

Hátrébb akartam lépni, mégis mozdulatlanná dermedtem. Váratlanul elsötétült előttem a világ – nem tartott tovább néhány pillanatnál, de megijesztett. Ilyesmi még egyetlen bezárásnál sem történt! Mintha elvesztem volna a semmiben… Súlyos árnyékfelhő kúszott a lelkemre, alig bírtam levegőt venni. Lélegző, figyelő sötétség zárt körbe, moccanni sem mertem. Majd a következő pillanatban a sárkányom fenyegetően felmorrant a bensőmben, mire az éjszínű árny szétszakadt körülöttem. A szemem sarkából még érzékeltem egy különös alakú füstcsíkot, ám a következő levegővételnél ez is eltűnt. Minden izmom megfeszült, ahogy a sárkány morgása végigvisszhangzott bennem, és kivert a hideg veríték – soha nem éreztem még ilyen fenyegetőnek! Mégis, mi volt ez?! Túl erősen húztam volna a jeleket? Mindig nagyon óvatos voltál a mintákkal – súgta a jobbik hang. Igaz. Mindig a határ innenső oldalán maradtam. Akkor talán egy rossz előérzet lehetett? Felpillantottam, és még láttam, ahogy Mac megrázkódott: mint aki undorító csúszómászókat akar ledobni magáról. Tehát ő is érezte.

– Sosem fogom megszokni, hogy minden járat rád akarja vetni magát, mielőtt bezáródik. – Mac az arcomat fürkészte, s csak akkor lépett a földre hajított számszeríjért, amikor bólintottam, hogy nem esett bajom.

Legszívesebben hozzábújtam volna, és a tekintetéből az villant felém, hogy ő is pontosan erre gondolt. Ám az apáim és a koboldok jelenlétében visszafogtuk magunkat. Egymás iránti érzéseink nem a közönségünknek szóltak – és mind a ketten kellően zárkózottak voltunk, hogy ezen ne akarjunk változtatni.

– Sosem fogom megszokni, hogy minden alkalommal felhívod magadra egy támadó figyelmét, holott észrevétlennek kellene maradnod – szúrta oda Pikírt.

– Sosem fogom megszokni, hogy fegyvertelenül engedtek a sodrások közelébe! – vágtam vissza. – Mégis, mihez kezdek, ha az átrobogó ellenfelek letarolnak benneteket?!

– Futsz, ahogy a lábad bírja, és vissza sem nézel! – morrant Uron, s ezzel a maga részéről be is fejezte. – Ideje visszamennünk a Sorsfészekbe!