Részlet a könyvből

Lelle csendesen, a reggel hidegétől vacogva állt be az ételosztó sorba. A tábor nagysága, az ott zsibongó sok gyerek látványa megrémítette, mert még a békésebb időkben sem szerette a lármát. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudott, az a kezében tartott meleg, erős illatú leves és a fél karéj kenyér látványa volt. Sovány alakja is arról árulkodott, hogy hosszú ideje nem tartott ilyet a kezében. Ormótlan cipőjében csúszkált a sáros földön, mégis ügyesen, ételét védve kerülte ki a körülötte tolongó, furakodó gyerekhadat. Amint kiért a tömegből, nyugodtabb helyet keresett. Nem sokkal távolabb meglátott egy füves dombot, arra kapaszkodott fel. Leült és mohó örömmel húzta az ölébe az ennivalót. Néhány kanálnyi levest sikerült csak lenyelnie, amikor három fiatal suhanc bukkant fel. Nem hallotta, hogy jönnek, csak akkor riadt fel, amikor már körbevették. Idősebbek, nagyobbak és erősebbek voltak Lellénél, és az ételét akarták elvenni. A lány első gondolata az volt, hogy odaadja, így legalább egy verést megúszhat – mert látta a fiúk szemében, hogy ez vár rá, ha ellenkezik. Egyetlen pillanatig nem tiltakozott, ám utána másként döntött. Éhes volt, és az étel az övé volt! Felpattant hát, hogy szembeszálljon velük. A suhancok persze kinevették. Az egyik elkapta Lelle karját, de a lány karmolt és harapott, mint egy fürge és igen vad macska. De bátorsága ellenére alulmaradt volna az egyenlőtlen küzdelemben, ha nem érkezik váratlan segítség.

– Engedjétek el! – Az ellentmondást nem tűrő hang a támadók háta mögül jött.

Egy fiú állt néhány lépésre a küzdőktől. Csupán néhány évvel lehetett idősebb Lellénél, de nyúlánk termete és széles vállai még erre is rátettek. Csapzott, sötétbarna haját a tarkójánál bőrszalag fogta össze, de elöl a homlokába hullott. Ruhája erős bőrből készült, és viseltessége ellenére is sokkal jobb állapotban volt, mint Lelléé. Lábára bőrcsizma simult, mellkasán keresztbe átvetve hordta a batyuját. Kezében hosszú, faragott botot tartott.

– Ne ártsd bele magad, vadember! – vetette oda az egyik suhanc. – Vagy talán egy ilyen erdei bugrisnak is hiányzik néhány pofon?

Az erdei bugris elnevezésre megrándult az idegen fiú arca, de a nyugalmából nem billent ki.

– Gyere csak! – mondta hideg hangon. – Szívesen összeismertetlek a botommal.

Egy pillanattal később mind a három suhanc rávetette magát, de még csak megkarcolni sem tudták. A fiú megpörgette a botját, és szemmel alig követhető gyorsasággal csapott le. Az első támadóját úgy vágta állon a bot faragott végével, hogy nyekkenve elterült. A másodiknak elkaszálta a lábát, így az legurult a domboldalon. A harmadikat olyan erősen bökte hasba a bot tompábbik végével, hogy csak összegörnyedve tudott elfutni. Mert végül elfutottak, magukkal cipelve még eszméletlen társukat. A kis dombon ketten maradtak, és csönd ereszkedett közéjük. Végül a fiú mozdult meg.

– Ez menthetetlen. – Nyugodt léptekkel Lelléhez sétált, és lenézett arra, ami a támadás után megmaradt a lány ételéből.

A leves kiömlött, a föld pedig magába szívta a még gőzölgő ételt. A kenyér meghempergett a sárban, és teljesen átitatódott a piszkosszürke lével. A szürke szemű fiú a botjára támaszkodva ismét Lellére pillantott, és ezúttal alaposan megnézte. Koszos, éhes, sovány kis jószágnak látta, túl nagy ruhákban és ormótlan cipőben. Csupán a szeme volt tiszta és fényes a bennrekedt könnyektől. Hirtelen szívből megsajnálta, azokra a kis vadállatokra emlékeztette, akik elvesztették a szüleiket vagy elkeveredtek a vadonban. Védtelen és kiszolgáltatott kölyökállat. – Ez visszhangzott a fiú lelkében. Tudta, hogy segíthetne neki, de úgy érezte, erre most nem lenne képes. Nem akarja maga mellé venni ezt a lányt! Van neki baja enélkül is épp elég! Végül egészen jól meggyőzte magát, pedig látta, hogy a lány is olyan egyedül van, mint ő. De ezt igyekezett villámgyorsan kiseperni a gondolataiból. Hogy elcsitítsa a szívét és háborgó lelkiismeretét, inkább elővette a tartaléknak eltett fél kenyerét, és a lány kezébe nyomta.

– Nesze! Ez elég lesz reggelig. És ne kezdj el hálálkodni, mert azt ki nem állhatom! – előzte meg a megdöbbent, szólni akaró lányt. – Nem tartozol semmivel. Legközelebb vigyázz jobban az ételedre!

Azzal sarkon fordult, és tudomást sem véve a hálásan csillogó kék szempárról, indulni akart.

– Várj! – kérte a lány. – Legalább engedd, hogy megköszönjem a védelmet és a kenyeret. Még a nevedet sem tudom…

– Nem hiszem, hogy érdekes lenne. – A fiú megtorpant. – Hallhattad, hogy nem vagyok több, mint egy erdei bugris. Kétlem, hogy összeakadnánk még, de ha ez téged megnyugtat, szólíts Hiúznak.

Most már tényleg elindult.

– Én Lelle vagyok, és köszönöm! – kiáltott utána a lány, de Hiúz nem állt meg.

Lelle abban sem volt biztos, hogy hallotta-e. Pedig a fiú hallotta, mégis olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Szinte elfutott a magányos, védtelen lány elől, remélve, hogy a szíve súlyát is maga mögött hagyja. Éppen elég, ha a saját életét rendbe tudja rakni! Lelle hosszan nézett utána, és magához szorította a fél kenyeret. Az első pillanatban felismerte, mert róla álmodott! Hiúz… Az öregember nem így szólította, de ez mindegy. Az a fontos, hogy ez a fiú a társa, még akkor is, ha tudomást sem vesz róla. Majd fog! Nem engedi eltűnni, ha már végre rátalált. Meg fogja keresni, még ha az egész tábort is kell felforgatnia utána.

Másnap délután Hiúz visszafelé tartott az ételosztásból. Bosszús volt – leginkább saját magára. Miért kellett fél szemmel azt a lányt keresnie a sorban?! Ráadásul nem is látta. Amilyen félénk jószág, a tegnapi támadás után talán oda sem meri dugni az orrát. A lelkében dúló háborgás miatt a nagyon is éber fiú csupán akkor figyelt fel a fekhelye mellett kuporgó, szürke köpenyes kis alakra, amikor majdnem elbotlott benne.

– A keservit! – fakadt ki keresetlenül. – Nem látod, hogy az út közepén fekszel?

A kis alak felállt, és Hiúz csak ekkor ismerte fel. Tartása megfeszült, de nem a haragtól – el kellett ismernie magában, hogy örül a lány felbukkanásának. Talán nem is olyan félénk, védtelen jószág, mint amilyennek gondolta. Mert Lelle tekintete elszánt volt, és gyorsan beszélni kezdett, mielőtt Hiúz megelőzhette volna.

– Kérlek, hallgass meg! Tegnap óta kereslek, és nem volt könnyű rád találni. Muszáj beszélnünk! Ismerlek téged. Álmodtam rólad két nappal ezelőtt. Egy fehér bajszú öregemberrel álltál egy kis erdei tisztáson. Vele akartál menni, de ő elbúcsúzott tőled, és biztonságos helyre küldött. Nem Hiúznak szólított… majd eszembe jut, hogy milyen nevet mondott. Az álmom óta várom, hogy találkozzunk. Tudtam, hogy így lesz, mert a jövőmről álmodtam, és abban te is benne voltál. Ezért jöttem utánad.

Elhallgatott, felsóhajtott. Később sem tudta volna megmondani, hogy mi lepte meg akkor jobban: Hiúz elsápadó arca, vagy hirtelen kedvessé váló hangja.

– Ülj vissza! Majd evés után mindent megbeszélünk.

Szótlanul és elgondolkodva ették meg a vacsorájukat. Lelle azonnal biztonságban érezte magát a fiú közelében. Hiúz tartása is ellazult, mert nem kellett már a lelkiismeretével hadakoznia: a lány rátalált, ő pedig nem hagyja ott még egyszer. Saját maga számára is furcsa volt, de örült a közelében kuporgó kis alaknak. Attól a pillanattól tudta, hogy együtt fognak maradni, amikor a lány az álmáról kezdett beszélni. Az öregemberről… Mégis hagyta, hogy a vacsora végeztével Lelle törje meg a csendet.

– Hiszel az álmokban?

– Igen. Én magam is sokszor álmodtam különöseket. De rólad még sosem.

– Mégis hiszel nekem. – Lelle a fiú szürke szemét fürkészte. – Az öregember miatt, igaz?

– Nem láthattad, nem hallhattad a búcsúzás szavait, hiszen a fákat leszámítva rajtunk kívül teremtett lélek nem volt a közelben. Mégis pontosan úgy történt, ahogyan mondtad. Nem tudhatnál róla, mégis tudod. Elhiszem, amit mondtál.

– Azt mondod, a fákat leszámítva nem volt ott senki… Én pedig pontosan tőlük tudtam meg, a fák emlékezetéből. Most már értem!

– Én viszont nem.

Lelle közelebb húzódott a fiúhoz. Mesélt Árnyaskirályhoz fűződő barátságáról, az áradat éjszakájáról, csodás megmeneküléséről és az álmáról. Elmesélte az összes képet, melyet látott, különösen a legutolsót, és mindazt, amit Kartal árult el neki. Hiúz feszülten figyelt. Kartal említésére a homlokát ráncolta, saját felnőtt képének leírásakor mosoly gyúlt a szemében.

– Színjátszó köpeny? No, azt nem bánnám! De amit arról a Vihartépő Kartalról mondtál… Nagyon ismerős.

Hiúz a gondolataiba merült, Lelle nem zavarta.

– Évekkel ezelőtt én is álmodtam róla – szólalt meg kis idő múlva a fiú –, de engem sajnos nem vitt el semmiféle Ősfához, hogy a jövőmet lássam.

– A fákhoz én kötődöm – szólt közbe Lelle. – Azért mondott valamit Kartal?

– Bárcsak jobban emlékeznék. Mintha adott volna valamit… Persze! Egy sólyom ült a karján, azt nyújtotta nekem.

– Egy sólymot?

– Bizony! Mert ha te a fákhoz kötődsz, úgy én az állatokhoz. Az Éjhegység körüli erdőkben nőttem fel… ha úgy tetszik, egy erdei bugris vagyok.

– Az erdei bugrisoknak nemigen szokott barátja lenni, neked viszont máris van egy. – A keserű szavak hallatán Lelle csillapítólag megérintette Hiúz karját.

A fiú vett egy nagy levegőt, és nyugodtabban folytatta.

– Apámat soha nem ismertem, és kisgyerek voltam még, amikor az anyám meghalt. Egy öreg vadász, Keve fogadott be. Ő nevelt fel, ő volt a családom. Mindent tőle tanultam… Amikor elkezdődött az ítéletidő, rám parancsolt, hogy induljak Yeno felé. Soha addig nem beszélt erről a városról, mégis ideküldött. Ő a közeli faluba készült, hogy figyelmeztesse az embereket, és nem engedte, hogy vele tartsak. Másnap reggel elindultam Yeno felé, és aznap reggel egy földcsuszamlás betemette azt a falut. Keve előző éjjel érkezett oda…

Hiúz elhallgatott, és egy kis ideig némán ültek. Végül ismét Lelle törte meg a csendet.

– Messzire jutottál és egyedül. Az Éjhegység túl van még a mi vidékünkön is. Sokat tudhatsz, ha életben maradtál. – Várt egy pillanatot, majd kibökte: – Keve nem Hiúznak szólított téged.

– És ő volt az egyetlen, aki nem úgy szólított! – A fiú felkapta a fejét, megvillant a szeme. – Én a Hiúz nevet választottam, ezt érdemeltem ki. A másik név meghalt Kevével együtt!

Hiúz indulata meglepte Lellét. Egy név miatt? Furcsállotta, de nem feszegette tovább. Közben viszont pontosan tudta, hogy nem Keve volt az utolsó, aki ismerte azt a nevet! Ő is tudta, még ha pillanatnyilag nem is jutott az eszébe.

– És most… mit csináljunk ezután? – kérdezte szinte félénken.

A fiú komolyan nézett rá, hisz a válaszával nem csak a saját sorsáról döntött.

– Aludni fogunk – mondta végül. – Holnaptól pedig meglátjuk, hogy mire megyünk együtt.