Részlet a könyvből

De hogy az Ön által feltett kérdésre válaszoljak: igen, a kérdéses feljegyzést megtaláltam abban a színes általvetőben, amelyet az elf hírforrása említett. Nem tudtam, hogy Nagyanyám leírta ezt a történetet, így szívmelengető volt kézbe venni az öreg, viharvert papírokat, és látni a takaros betűket. Mennyi emléket idézett fel! Meglepetésemre azt is megállapíthattam, hogy Nagyanyám valamikor elkezdte letisztázni, bár nem fejezte be. Bizonyára túl sokszor szólította el itthonról veszélyes munkája. Emellett nagyapám és apám családi ügyei – melyeknek férfiágon én vagyok a továbbvivője – is elég elfoglaltságot adtak.

Ezért a letisztázást végül én fejeztem be, s közben ott járhattam Westellben az általam mélyen szeretett és csodált asszonnyal. Mennyi mindent nem tudtam róla, s arról, amit átélt! S mennyivel többet értek most, hogy magam is érettebb korba léptem. Ráadásul az általvetőben több kéziratra is bukkantam, melyeket később szándékozom átnézni. De most maradjunk a westellbéli történetnél! Felkértem egy megbízható könyvkészítőt, aki új eljárásokat és betű-változatokat is kidolgozott, és nagy segítségemre volt. Mint látni fogja, Nagytiszteletű Anya, a történet többféle betű-megjelenítést tartalmaz.

A Nagyanyám akkori jelenjére vonatkozó részek ugyanolyan betűvel íródtak, mint ez a levél.

A belső gondolatokat, nem hallható beszélgetéseket és álmokat ez a dőlt betű-megoldás jelzi.

S mivel Nagyanyám sok helyen szúrt a történetbe visszaemlékezéseket, melyek a közeli vagy a távolabbi múltba vezettek, ezért ez is más módon, ebben a betű formában látható.

Bízom abban, hogy a történet és megannyi tanulsága elnyeri a tetszését. Miképpen bizonyára sokat jelent majd az elfnek is, akiről Nagyanyám mindig különleges szeretetteljességgel beszélt.

Tisztelettel és üdvözlettel

Eraman Perrak Crygadd

Egy

A szél jajongása összefonódott a gyászénekkel.

Felkapta, megforgatta, áthúzta a lombjukat hullató fák szikár ágai között, és visszhangozva fújta a sápadó füvön álló nőkre. Sárga, bordó és fakó leveleket kerengetett örvényként a kis csoport körül.

Mesemondó Asszonyt temettek. Egy Rontásbontót. Az utolsónak tartott Borostyánt.

– Ágak és gyökerek, szálak és fonatok! – A vén, rekedt hang az ének fölé kerekedett, de tartotta annak ütemét. – Duruta története véget ér ezen a világon. Szőjétek tovább a Világsárkány lélegzetében!

A Mesemondó Asszonyok temetései között sosem akadt két egyforma. A búcsúztatásnak épp úgy változnia kellett, mint az évek és évszakok egymásba hajlásának. Mint a meséknek… Ez mindennél igazabb volt a Rontásbontókra, akikkel egy Elátkozott Történet végzett. Ők legtöbbször hiányoztak a saját végső búcsújukról, hisz testüket-lelküket elnyelte a halált hozó mese. Duruta talán szerencsés volt, amiért összetört teste megpihenhetett a kidőlt fa törzséből faragott szarkofágban.

A szél mesélni kezdett, végleg eloldva az élethez kötő szálakat, és Rege összehúzta magán avarbarna, nehéz gyapjúköpenyét. Nem a hidegtől reszketett, hanem a szél szavaitól. Az emlékektől. De tovább énekelt. Csak ő énekelhetett… mert valójában ő volt az utolsó Borostyán.

Az elveszett. A távozó. Az életben maradt.

A szél jajongása beleakaszkodott a búcsúdalba, és forró, szomorú, konok könnyeket csalt elő Rege szeme sarkánál. Mint az előző öt alkalommal is, amikor elengedett egy Borostyánt.

Valaha heten voltunk…

Megrázta a fejét, és hangosabban énekelte a dal utolsó sorait.

Ez maradt számomra.

A képessége némán pihent a mélyben, hallgattak a hátán viselt jelek, s ő már megszokta a lelke csendjét. Elzárkózott a Mesemondók városában, és láng helyett hamvadó parázzsá szorította az erőt.

Mert így döntöttem.

Ám az érzései minduntalan kibújtak a zárlat alól, s úgy bizseregtek végig a testében, akár a véráramlás az elzsibbadt végtagban.

Először a fodrozódást érezte meg – mint amikor megrezzen a mozdulatlan víztükör. Lágyan fonta körbe, és megpendült a lelke mélyén is. Finom húr, finom ideg… Aztán a tudata peremén felerősödött a halk sziszegés, mire begörbítette a lábujjait a puha csizmában. Felkészült az érintésre. Láthatatlan kígyóként surrant a lába alatt, hajszálvékony gyökerek szöveteként simított, felforrósítva a talpát, majd feljebb csusszant, és a bokájánál körözött.

Duruta története megérkezett hozzá.

Egyszerre simogatta és szúrta a bőrét. Nem nyúlt érte. Tíz éve nem nyúlt egyetlen történetért sem! Toppantott a lábaival, mintha csak a hideg miatt toporogna, pedig a történetnek üzent így.

Szeretlek, nővérem!

Megérintette a bal csuklóján viselt vastag bőrszalagot, ujjai végigfutottak a könnycsepp alakú kristályokon, amíg megtalálta a hatodikként kihűltet: a feketét, amelyben vérszínű lángok lobogtak.

Duruta köve.

Ott volt a többieké is, hideg valamennyi. S ott volt a sajátja – az egyetlen, amelyben még lüktetett az élet melege. Ám a szalag nem szakadt el, a hideg kövek nem voltak feleslegesek!

Hét kő, hét karkötő, hét Borostyán. Hét nővér életre szóló szövetsége.

Meghalhattak, szétválhattak, ám ez soha nem múlhatott el! Mindegyikük magán hordta, s az elesett Borostyánokkal eltemették a sajátjukat. Rege hordta az utolsót.

A történet tovább próbálkozott, s Rege válla meggörnyedt, amiért ellenállt Duruta emlékeinek.

Nem én jöttem érted! Fjóla hamarosan megérkezik. A közös emlékeinket megőrzöm, de a teljes életmesédet a Gyűjtőre kell bíznunk. Rá van szükséged. Rám már nincs…

Lehunyt szemmel a saját szívverésére összpontosított, hogy ne érezze a lábai körül keringő, fekete árnyékokkal terhes ezüstös örvényt. Mert Rege látta és érezte a történetek színeit.

A Mesemondók történetei mindig ezüstösen ragyogtak. A többi lényé bármilyen színben pompázhatott. Az Elátkozott Történetek azonban az éjnél is feketébbek voltak. Sötét szálaik bármit megfertőzhettek, bejuthattak a Rontásbontók testébe is, és végeztek velük, ha erősebbnek bizonyultak.

– Óvatosabbnak kellene lenned a romlott történetekkel – jegyezte meg Rege, ahogy összeszedte az asztalon heverő papírokat. – Olyan hevesen cserkészed be őket, hogy könnyen rád vethetik magukat.

– Te könnyen beszélsz! Látom ám, hogy más vagy! – vágott vissza Duruta. – A történetek úgy követnek, mint pillék a fényt. Nekem erővel kell hívnom őket, te meg csak rájuk nézel, és…

Rege lehajtotta a fejét. Ritka, átkozott-áldott tehetségével képes volt magához húzni a történeteket, azok pedig követték, rátaláltak, mert vonzotta őket, akár akaratuk ellenére is.

Mindegyiket.

– Fáj a hátadon a jel? – hajolt közelebb Duruta. – Te kaptál elsőként ilyet.

– És azt hiszed, hogy szerencsés vagyok?! – vágott vissza Rege. – A történetek elkezdtek rám zúdulni. Mindegyik! Felemészt, hogy távol tartsam őket. És a jel nélkül már nem sikerülne.

Ezért kapta meg az első Suttogó jelet. A Rejtőzés eleven tollait a bőre alá vittek fel, de a lelkéhez kötötték. Az élő jel együtt lélegzett Regével, éteri tollköpenyt vont a teste köré, s így képes volt elbújni a történetek elől. Nem eredtek a nyomába, mert meg sem érezték a jelenlétét. Ő viszont bármikor kinyúlhatott, hogy magához szólítsa, megismerje, felgombolyítsa és megváltoztassa azt, amelyikkel munkálkodni akart.

– Nekem kell irányítani, ha nem akarom, hogy ellepjenek, megfojtsanak vagy megőrjítsenek – folytatta valamivel higgadtabban.

– Minden történetnek hangja, színe, íze van – bólintott Duruta, és bátorítóan megszorította Rege karját. – Csendesebbek vagy zajosabbak, fakóbbak vagy élénkebbek, lágyabbak vagy töményebbek. És a legtöbb figyelmet kér. A tiédet különösen…

– Nem tudok történetek nélkül élni – sóhajtotta Rege.

És képtelen volt velük élni – immár tíz éve!

Ritka képessége akkor teperte le, amikor leginkább hitt a saját erejében. Hiába viselte a hátán a Suttogó jeleket – mert a Rejtőzés csak a legfelső volt a sorban –, kis híján belehalt a tíz évvel korábbi küldetésbe. Egy kiváló Gyógyító Mesemondónak meg az elf mintamesternőnek, a Bűvölőnek köszönhette, hogy mégis életben maradt. S az elmúlt évtizedet a HollóVarjú Házban töltötte.

A múlt ezúttal is utolért…

Megsimította Duruta szarkofágjának érdes felszínét, majd hátrébb lépett, s a határozott mozdulat elszakította halott társnője életmeséjétől.

Mese térülj, mese fordulj! Ahonnan jöttél, oda lódulj!

Korábban megvolt a kellő varázs a szavaiban, hogy azonnal hasson. Most kevésnek bizonyult… A Rejtőzés jele bizseregni kezdett, ám ekkor a szarkofág túloldalán álló Varjúanya felrikoltott.

A gyász kiáltása. Vagy tán tapintatos segítség az életben maradtnak.

Duruta története otthagyta Regét.

Annyira sajnálom, Duruta!

Beszívta az ősz fanyar-érdes hűvösét, és még egy lépésnyit hátrált. A feladata itt véget ért; megtette, amit a Mesemondók közössége elvárt tőle. A vesztesége valódi mélységét nem szánta mások szemének.

Még egyszer körülnézett, hátha mégis meglátja azt az egyetlen alakot, akinek itt kellett volna lennie, ám Duruta fia nem jött el az anyja temetésére. A nővérének ez talán már nem fájt, neki igen. Kihúzta magát, s így nem csak magasabbnak látszott, de a remegése sem érződött. Szemét még elhomályosították a benntartott könnyek, s ettől halványabbnak tűnt a színe, az őszi ég szürkébe hajló kékje. Felhúzta köpenyének csuklyáját, elrejtve a haját, amely valaha élénkebb árnyalatban játszott, mostanra viszont a napszítta dióhéj színét idézte.

Duruta mennyit piszkált azzal, hogy fakóbb színeimmel akár láthatatlan is lehetnék!

Duruta éjfekete színeket kapott. Nevetést. Szenvedélyt. Soha nem hátrált meg.

Én meghátráltam.

Harmincöt éve ismerték egymást. Akkor kezdődött a Borostyánok története. És most ért véget.

Amint a szertartás többi részét végző Mesemondók előrébb léptek, Rege sarkon fordult, hogy visszatérjen a Házba.

– Rege! Te kísérsz vissza! – A vén hang megállította.

– Ahogy kívánod, Varjúanya. – Meglepődés nélkül torpant meg.

Sejtettem, hogy nem hagyod ki a lehetőséget!

A Mesemondó Asszonyok mostani feje jó másfél évtizede vezette Hollófivér-Varjúnővér Lányait. Valaha maga is Rontásbontó volt, aztán hosszú évekig tanított. Azóta ismerték egymást, hogy Rege tizenhárom évesen a Házba került.

– Minden alkalommal úgy iszkolsz vissza a Mesetár falai közé, mint akit üldöznek. – Az idős asszony botja határozottan kopogott a kemény földön, s bár nem volt rá szüksége, belekapaszkodott Rege felkínált karjába, majd hátrébb intette kísérő asszonyait.

– A gyászom nem tartozik másra.

– A Mesemondók a gyászban is összetartanak. – Varjúanya hajlott kora ellenére is fél fejjel magasodott Rege fölé, s most szigorú pillantással nézett le rá.

– Ez nem szabály. – Rege hangja nyugodt maradt.

– A Borostyánok sosem voltak szabálytartók – biccentett az idős asszony. – Már csak te maradtál…

– Nem vagyok Borostyán.

Vajon hányszor ismételtem el ezt a három szót az elmúlt tíz évben? Már úgy lecsiszolódott és kiéleződött, mint egy kőbe vésett minta.

– Nem Mesetárosnak kellene lenned. Nem kéne felhúzott íjidegként távol tartanod azt, ami valaha éltetett. Előbb vagy utóbb, de elpattansz.

– Ezt a beszélgetést már annyiszor…

– Rontásbontónak lenni különleges adottság a Mesemondók között! – Varjúanyának nem emelte fel a hangját, anélkül hallgattatta el Regét. – Borostyánnak lenni pedig kivételes ajándék a magányos Rontásbontók között.

– Minden Mesemondó adottsága kivételes. – Rege finoman megérintette a karjára támaszkodó ráncos kezet. Nem tanítványként, és nem alávetett beosztottként válaszolt. Maga is érett asszony volt, ezernyi történet emlékével. – Gyógyítunk a történetekkel, összegyűjtjük és megőrizzük a meséket. Magunk is szőjük őket. Az élet munkáját végezzük.

– Más szájából igazság, a tiédből csupán védekezés – horkant fel Varjúanya. – Én emlékszem arra a beszédes, elszánt lányra, aki harmincöt évvel ezelőtt került ide.

– Elsőként azt tanítottad meg neki, miként figyeljen csendben a történetekre, hogy jól hallja őket. Az a lány akkor is gyógyítani akart.

– De közben megértette és elfogadta, hogy ezt egy nehéz ösvényen teheti meg a legjobban. Bárhová is húzódsz, Rontásbontó vagy.

Rege megrázta a fejét, és egy ideig csendben sétáltak a lejtős úton. A Mesemondók temetője a városállamot alkotó egyik hosszú domb tetején kapott helyet, s ahogy visszafelé tartottak, a szél feléjük sodorta a város kéményeiből bodorgó füstöt. A vörös háztetők fakóbbnak tűntek az őszi napsütésben, mélyebb árnyékot vetett rájuk a gyűrűt alkotó négy sziklás domb. A város a hosszú völgy védelmében épült, lassú vizű folyó partján. Északra, a legmagasabb dombon emelkedett a városnyi birodalom ősöreg központja: a HollóVarjú Ház, a Mesemondó Asszonyok fészke.

Hányszor rohantunk le onnan a városba…

Rege a külső történeteket eltaszíthatta, saját emlékei azonban szívós rohammal törtek át az elzáráson…

Különleges évnek számított, amikor egyszerre hét olyan lány került a Házba, akiknek érzékük volt az Elátkozott Történetekhez. Duruta volt a legfiatalabb, a maga tizenegy évével. A tizenöt éves Tianet a legidősebb. Eedla, Mirrahon, Hannarina, Tajak és Rege alkotta a középhadat. Az Elszakadt Világ hét különböző vidékéről kerültek össze, amint az első vérzésüket követően megmutatkozott a képességük.

Hét lány. Hét nővér. Hét bajtárs.

Együtt tanulták mindazt, amit a Rontásbontóknak tudniuk kellett. Egymást bátorították, egymást erősítették. Szívósak voltak, mint a borostyán indái; élettől duzzadtak, akár a növény zöld levelei; s készen álltak arra, hogy befonják és átszőjék a korhadt, átkozott történeteket.

Mi lettünk a Borostyánok, a Rontásbontók ifjú reménységei. Négy év után indultunk először az Elátkozott Történetek nyomába, csuklónkon az egyforma karkötőkkel. Akkor még együtt mentünk, később már külön-külön. Hannarina halt meg elsőként, három év múlva. Tianetet és Eedlát ugyanazon a tavaszon veszítettük el, tizennégy évvel később. Mirrahon nyolc évvel ezután maradt alul egy történettel szemben. Tajak két évvel később. Most pedig Duruta is elment…

Varjúanya megszorította a karját, és ez visszarántotta az asszonyt az emlékek ösvényéről.

– Elhalt bennem a vadászösztön, Varjúanya. – A csendet Rege törte meg. – Nem léptem át a végső kapun, de a gyógyulásnak ára volt.

– Az ösztönök nem halnak meg, de maguk alá gyűrheti őket a fájdalom és a veszteség – ingatta a fejét az idős főnökasszony. – Téged több is ért. A nővéreid. Osias…

Rege megborzongott.

A történetek alakították az életemet. Tizenhárom évesen a Mesemondók közé vezettek, a nővéreimhez. Huszonnégy évesen Osias karjaiba. Négy évvel később életet adtam a lányomnak, egy csodálatos lélek-történetnek. Harmincnyolc évesen rám zuhant az a végzetes Elátkozott Történet. És a férfire, akit szerettem.

– Osiasnak nem kellett volna velem tartania. – Rege szíve összeszorult, ahogy kiejtette a férje nevét. A ritka alkalmak egyike volt ez…

– Osiast senki sem tarthatta vissza attól, hogy veled tartson – mondta erre Varjúanya. – És a tíz évvel ezelőtti küldetés nem látszódott másnak, mint a korábbiak.

Egy Elátkozott Történet révén ismerkedtek meg. Rege buzgó, küldetéstudattal teli Borostyán volt, amikor találkozott a hat évvel idősebb, a Déli Nagyföld harcaiban edzett lovas felderítővel. A Mesemondó Asszonyoknak nem volt tilos társat választani, gyermeknek életet adni, bár nem mindegyikük vágyott erre. Rege igen. A küldetés végén Osias feleségül kérte, s onnantól nem csak együtt éltek, de együtt is dolgoztak.

Mindig együtt mentünk!

– Amikor az Elátkozott Történet megölte Osiast, és velem is majdnem végzett, meghalt bennem valami. Ez nem változott, Varjúanya. Elzáródtam, és úgy maradtam. Duruta volt az utolsó Borostyán.

– A történetek őrzői és szövői közül számosan veszítették életüket a feladatuk teljesítése közben. Viszont sokkal többen éltek hosszú és gazdag életet.

– A Gyűjtemény őrzése is annak számít.

– Az életed hajója biztonságban horgonyoz a Gyűjtemény kikötőjében. De nem arra rendeltetett. – Rege karján ismét megszorultak a szikár ujjak.

– A hajót én kormányzom. És a kikötőt választottam. – Rege újra kihúzta magát, s alacsony, karcsú alakja pengeként feszült meg.

Már nem emlékszem, miként is kell kihajózni. Csak pernye és hamu maradt…

– Makacs egy Borostyán vagy, lányom! Sosem sajnáltalak, ám fontos vagy számomra. Megpróbálhatod elfojtani a tüzet, de a sorsod története ott izzik a mélyben. Látom, érzem. Tőlem nem fogadod el a szikrát, ami újra fellobbanthatná az életed, ám ez nem lehet mindig így.

Sosem sajnáltalak… –Rege szája sarkánál mosolynak is beillő fintor villant.

Tudod jól, hogy nem állhatom a sajnálatot, de a karcos-köszörülős együttérzésed könnyebbé teszi a lelkemet. Ám a hamut még a te erős akaratod sem lobbanthatja lángra. Még ezen a helyen sem…

A HollóVarjú Ház épületeinek íve végighullámzott a magaslat teljes hosszán, s a Gyűjtemény két vaskos, patinásan zöld tetejű tornya nyúlt a legmagasabbra. Regét már akkor lenyűgözték, amikor gyereklányként először lépett át a külső falon nyíló Nagykapun. Mintha egy külön világba került volna… Egy végtelenül ősi helyre, ahol az épületek az előző épületek alapjaira épültek, azok pedig az azt megelőzőkre – belegyökerezve a föld fundamentumába, a Világsárkány csontjaiba.

A teremtés idejének ereje rezgett minden kőben, minden maréknyi földben, fában és bokorban.

Varjak és hollók sokasága élt a dombon – az általuk választott fákon, a rommá lett és romnak hagyott épületek falai között, a tetőkön, az udvarokon. A két nagy toronyban is, amelyek kezdetben még nem váltak Rege otthonává. A Rontásbontók kőből rakott háza jóval hátrébb állt, s a körülötte növő hatalmas gesztenyék és platánok eltakarták a kíváncsi szemek elől. Ott élt, amíg nem találkozott Osiassal. Utána a Déli Nagyföldön építették fel a saját házukat, közel a Mesemondó Asszonyok egyik külső Fészekházához. A férje halála után vissza kellett térnie, hogy életben maradhasson, s akkor már ő fogta a lánya kezét, aki ekkor látta először a HollóVarjú Házat. Erin mostanra húsz éves lett, és a Mesemondók közé tartozott.

Rege életben maradt, de sokáig járt a gyógyulás hosszú és lassú ösvényén. Kilépett a Rontásbontók soraiból, majd a Gyűjteménybe kérte magát. Akkor még Mirrahon, Tajak és Duruta is élt. Ők cserbenhagyásnak élték meg Rege döntését, Varjúanya azonban mélyebbre látott, és elfogadta a kérést. Rege azóta az egyik toronyban lakott, a másikban dolgozott, és mindent megtett azért, hogy minél kevesebbszer kelljen elhagynia a HollóVarjú Ház területét.

– Érzem, ahogy elnyomod. – Varjúanya a Nagykapun belépve elengedte Rege karját.

Fáradtnak tűnt, szürke árnyékok ültek a szeme alatt, s ekkor már tényleg a botjára támaszkodott. Minden Rontásbontó halála mélyen megrázta.

– Mintha a szívünkből hasítanának ki egy darabot. – Rege nem a szavaira, hanem az érzéseire válaszolt. Nem akart az elzárásról beszélni.

Nem tudok történetek nélkül élni. De velük sem.

A hosszú gyógyulást követően azért is maradt itt, mert a vaskos falak és az épületek sokasága eleve eltompította az érzékeit. A természetben tisztábban, erősebben érzett minden történetet, az épített környezetben sokkal könnyebb volt elkerülni őket. Ráadásul egy ilyen helyen annyi történet gyűlt össze – nem is beszélve a Gyűjteményről! –, hogy együttes szövedékük vastag szőnyegként fedte le a HollóVarjú Ház egészét. Rege alábújt, s a sok történet hálózata lefojtotta benne az egyedi meséket. A Suttogó jeleinek mindegyike álomba merült – a múltjával együtt –, mert itt nem volt szükség rájuk. Elnyomta a képességét, így a történetek nem találtak rá, hiába vették körbe. Elnyomta a múltját, hogy ne kínozzák az emlékek.

Ám nem szüntethette meg őket…

– Egy ilyen sebet csak Hollófivér-Varjúnővér áldása gyógyíthat be. Meg az idő. Abból még nekem is maradt. – Varjúanya halovány mosolya nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, majd a tekintete élesebb lett. – Sajnos Mesetárosnak is kiváló vagy, így nincs indokom áthelyezni téged. Akkor hát használjuk ki sokoldalú tehetségedet! Holnap reggelre részletes anyagot kérek a Dalok asszonyairól!

– A westellbéli Dalok asszonyaira gondolsz? – Rege szemöldöke a magasba szaladt.

Nincs dolgunk a Dalok asszonyaival! Westell az övék. Mesemondók ritkán koptatják a kis északi ország útjait.

– Miért, élnek máshol is a Dalok asszonyai? – Varjúanya választ sem várva sarkon fordult, intett a kísérőinek, és a főépület felé indult.

Rege lelkében megmoccant valami. Kíváncsiság? Kalandvágy? Erő kellett hozzá, hogy elfojtsa.

Nem vagyok sem Gyógyító, sem Rontásbontó! Azt teszem, amit a Mesetárosnak kell!

De a megszokott, keserű íz a torkában rekedt. Az életben maradását követően eleinte csak néha bukkant fel. Aztán egyre gyakrabban. Az elmúlt évben már majdnem mindig vele maradt.

A sorsod története ott izzik a mélyben… Előbb vagy utóbb, de elpattansz…

Rege lehunyta a szemét, vett néhány mély lélegzetet, s ezúttal hosszabb idő kellett, hogy magára húzza a HollóVarjú Ház történeteinek szőttesét. Az érzékei tiltakoztak, de a szokásos tompaság végül felülkerekedett. A Rontásbontó háttérbe szorult, győzött a Mesetáros. Megrázkódott, ahogy hidegség kúszott a bőre alá. Rövid habozás után végül nem a Gyűjtemény, hanem az ebédlő felé vette az irányt: óriási szüksége volt egy forró italra!

Amint belépett a kőcsipkés boltozatú, hosszú terembe, máris jobban érezte magát. Az egyik falat magas, keskeny ólomüveg ablakok sora törte meg, s az égkék hátterű, hollókat és varjakat ábrázoló kis üveglapok bágyadt finomságúra szűrték a kinti világ szürkés fényeit. A teremben meleg és fűszeres illat terjengett. Az ebéd ideje már elmúlt, s a csendesedő délután nemegy Mesemondót vezetett ide a tea és a sütemény reményében. Rege nagy adagot kért a forró italból, majd a bögrét szorongatva helyet keresett magának. Az egyik ablak alatt talált egy üres asztalt, fújogatta a nyelvét égető teát, és remélte, hogy senki sem csatlakozik hozzá. Csupán pár percnyi magányos időt kapott…

– Anya! – Könnyű kéz érintette a vállát, s mire felkapta a fejét, Erin már becsusszant a másik székre.

Rege arcán mosoly nyílt – aznap az első.

– Pompásan álcázod, hogy mennyire megviselt. – Erin behatóan méregette az anyját.

– Varjúanya azt akarta, hogy én kísérjem vissza. – Rege mosolya csúfondárossá vált.

– Jaj, jaj! Akkor megint…

– Megint.

– És a történetek?

– Megoldottam.

– Anya, kérlek! Muszáj egyszavas válaszokat adnod?! – Erin összevonta a szemöldökét.

– Ha többet mondok, aggódni kezdesz, arra pedig semmi szükség. – Rege pillantása szeretettel siklott végig a lánya arcán.

Minden ízében az apjára hasonlított magasabb termetével, avarszínű hajával, melegbarna szemével, mozgékony szájával, egyenes orrával. Eleven volt, mint a csík, barátságos, hangos – és semmiféle érzéket nem mutatott az Elátkozott Történetek iránt, amiért Rege sokszor adott hálát. Mégis Mesemondó lett, mert az anyja örökségét is magában hordozta: immár két éve járt az Elszakadt Világban, s Gyógyítóként oda hívták, ahol az időjárással akadtak gondot. Minden Gyógyítónak volt valamilyen egyéni szakértelme, s Erin pompásan helytállt, ha viharokról, esőről, aszályról és hasonlókról esett szó.

Még néhány pillanatig méregette az anyját, de Rege szelíd mosollyal állta a tekintetét. A fullánkjait sosem a lányának tartogatta.

– Ma este délre indulok. – Erin nagyot fújt, majd még nagyobbat kortyolt a magával hozott italból. Az illata alapján egyértelműen forralt bor volt. – Persze már megint egy sárkány okozott gondot! Elhajtotta a felhőket, így egy kisebb várost és hat falut tett ki a szárazságnak.

– A sárkányok mindig…

– …csak a saját érdekeiket nézik. Az elfek sosem osztják meg a fontos tudnivalókat, a koboldokat pedig állandóan elkapja a vérszomj. Igen, anya, emlékszem, mert számtalanszor elismételted. – Erin elnevette magát. – És ne feledd hozzátenni: vigyázz a túl készségesen segítő férfiakkal!

Rege is elnevette magát, mégis kényelmetlen szúrás támadt a szíve táján.

Tényleg ilyen sokszor ismétlem el a figyelmeztetéseket? És miért nem veszem észre, hogy a lányomnak már nincs szüksége erre?

– Akkor ez megint hosszabb távollétet jelent – mondta végül.

– Itt leszel, amikor visszatérek? – Erin elkomolyodott.

– Mindig itt vagyok.

– Jobban örülnék, ha egyszer nem ez lenne a válaszod. Szeretlek! – Erin talpra szökkent, homlokon csókolta az anyját, elindult, de két lépés után visszafordult. – Jót tenne neked egy alapos kihívás, amit nem utasíthatnál vissza! Borzongató történetek, néhány vad elf… És jöhetne egy-két készséges férfi is.

– Még csak az hiányozna! Menj már! – Rege halkan nevetett.

A testén viszont kényelmetlen borzongás futott végig.

Bőszen remélem, hogy nem a jövőlátás beszél belőled!