Részlet a könyvből

Nem is csoda, hisz Pikírt volt az egyik, és Mac a másik! 

– Mindenképpen elveszítjük – mondta éppen Kékszemű. – Vagy azért, mert az elődei sorsára jut; vagy azért, mert véghezviszi a feladatát, és visszamegy a másik világba!

Nem kellett különösebben erőlködnöm, hogy rájöjjek: rólam van szó!

– Nem csak ez a két lehetőség létezik – felelte erre Mac mély hangja. – Van egy harmadik út is, és én hiszek abban, hogy Lena azt választja.

– Azok után, ami tegnap történt?! A remény dicséretes dolog, Mac, de itt aligha segít.

Hallgattak egy keveset. Én közben lélegezni próbáltam, mert Mac szavai rendesen megdolgoztak. A harmadik út… Nem az, hogy meghalok, nem az, hogy elmegyek, hanem az, hogy maradok! És ő ezt szeretné!

– Értem, mire gondolsz – szólalt meg a korábbinál halkabban Pikírt. – De te lettél volna az utolsó, akinek ugyanezt kívánnám.

– Ettől már aligha óvhatsz meg. Ez pedig egy másik történet, Pikírt. Komoly esélyünk van rá, hogy őt meg tudjuk védeni.

– Mac… az sem biztos, hogy visszajön. Lena nagyon makacs és önfejű.

– Akár a lányod is lehetne.

Ezen önkéntelenül elmosolyodtam. Talán ők is épp ezt tették.

– Nos – köszörülte meg a torkát Kékszemű –, ahogy látom, derekas adag fát hasogattál össze délelőtt, de most ideje lenne bejönnöd.

Mac nem ellenkezett, én pedig mozdulatlanul vártam, amíg elmentek. Az agyam közben pörgött, emésztette és rendezte a hallottakat. Arra jutottam, hogy elég jó esélyem van arra, hogy Pikírt nem hajít ki azonnal, és a tegnapi nap után szóba állunk egymással. Akkor hát itt az ideje a bevonulásnak! Mert szó sem lehetett arról, hogy a hátsó ajtón osonjak be, vagy Xantha segítségét kérjem. A nagyivó ajtaja volt a cél, a délutáni nagy forgalom kezdetén! Felszegtem a fejemet, erősen megmarkoltam a mappámat, és nekiindultam. Határozott léptekkel kerültem meg az épületet, majd megálltam a nagyivó nyitott ajtajában. Jópáran elmentek mellettem, én azonban odabentre figyeltem – a pultra és környékére. Másodszor érkeztem meg a Sorsfészekbe. Ám ezúttal én döntöttem úgy, hogy idejövök! Igaz, ez a nagy határozottság sem akadályozott meg abban, hogy a gyomrom öklömnyi csomóvá zsugorodjon. Pikírt, Töppencs és Eddie a pultnál álltak, ez utóbbi Lubával a lába mellett. Uron a nagyivó közepéről tartotta szemmel az egész helyet. Madár az asztala mögött ült, Kymber társaságában. Sim és Mac pedig a háziak asztalánál foglalt helyet. Megborzongtam és halkan felsóhajtottam, mert egyszerre öleltem volna magamhoz őket, és húztam volna be nekik egy nagyot! Luba, Madár, Pikírt és Uron nagyjából egyszerre vettek észre. A kis kutya felpattant, és hangos ugatással rohanni kezdett felém, majd olyan intenzitással ugrált a lábamra, hogy muszáj volt lehajolnom hozzá. Nem mintha ellenemre lett volna. Miközben megsimogattam, Madárral váltottunk egy gyors mosolyt. Tudtam, hogy ők ketten örülnek majd nekem. A többiek érzéseiben már nem lehettem ennyire biztos. Uron visszasétált a pulthoz, és az övébe akasztott ujjakkal méregetett. Pikírt kihúzta magát, és összefonta a karjait. Eddie is ezt tette, bár az ő esetében jóval szelídebbnek tűnt a mozdulat. Töppencs várakozásteljesen a pultra könyökölt. Sim hintázni kezdett a székén, miközben a kezeit összekulcsolta a hasán. A nekem háttal ülő Mac egy pillanatra hátranézett, majd egyszerűen visszafordult az ebédjéhez. Ez volt az a mozdulat, amitől kihűltek az ujjaim, de megacéloztam az elszántságomat. Rossz ómennek tartottam, mert ennél többre számítottam a kinti beszélgetés után, de eszembe sem jutott visszafordulni! Határozott léptekkel indultam meg befelé, egyenesen a pulthoz, miközben Luba támogatóan kísért. Elhaladtam Logan mellett, aki láthatóan éppen végzett az ebédjével. Felbukkanásom óta hátradőlve, mozdulatlanul üldögélt, ám amikor mellé értem, meghallottam csendes szavait.

– Mégiscsak okos lány vagy.

Ezúttal kivételesen egyet is értettünk, ám ezt nem árultam el neki. Odaléptem a pulthoz, megálltam Eddie és Uron között, komótos mozdulattal letettem a mappámat, majd kihívó egyenességgel Pikírtre pillantottam.

– Visszajöttél? – kérdezte Kékszemű igencsak hűvösen, miközben alaposan végigmért.

A vállamat fedő kötésen kicsit hosszabban is elidőzött a tekintete. Csakúgy, mint a többieknek – Macet kivéve, aki továbbra sem nézett rám.

– Talán – feleltem.

– Helyes, drága! Mert nem mondtuk, hogy visszafogadunk!

– Helyes! Mert nem is kértem! – vágtam rá, amire Sim és Eddie halványan elmosolyodott.

– Akkor mit akarsz?

– Azért jöttem, hogy meghallgassam a teljes történetet. Feltéve, ha áll még a tegnapi ajánlatotok.

– Nem mondanád inkább, hogy hiányoztunk, és emiatt hazajöttél? – szólalt meg mellettem Eddie.

Ránéztem, és megráztam a fejem.

– Miért gondolod, hogy ilyesmit érzek? Meglehet, hogy csak az érdek vezérel. Talán nincs más célom, mint hogy titeket bevonva minél előbb bezárjam a Hasadékot, és suhanhassak vissza oda, ahonnan jöttem.

A szemem sarkából láttam, hogy ezekre a szavakra Mac kezében megállt a kanál. A többiek is csak hallgattak. Láthatóan még nem igazán tudták, hogyan is álljanak hozzám. Én azonban tudtam, mit akarok: azt, hogy helwyrként és egyenrangú harcostársként kezeljenek! Ezért higgadt lendülettel folytattam.

– Nos, amíg döntést hoztok, hogy éltek-e az ajánlatommal, beülök Madárhoz. Így biztosan nem fogom zavarni a Sorsfészek féltett működési rendjét.

Azzal megfogtam a mappámat, és megfordultam, hogy elinduljak az öreg árushoz. Ez volt az a pillanat, amikor Mac felemelte a fejét, és rám nézett – én pedig odakaptam a tekintetemet, hogy a szemébe nézhessek. Majd olyan gyorsan fordultam el, mint a szél. A szívem meglódult, az arcom átforrósodott. El kellett innen tűnnöm, nehogy a vállára boruljak! Mert a tekintetében ugyanazt láttam, mint amit előző este a magaméban láthattam volna. A fájdalmat, hogy elveszíthetem, és a fájdalmat, hogy elveszít!

– Miért is gondolod, hogy Madár ebbe beleegyezik? – szólt utánam Pikírt.

– Mert nekem adta el ezt a gyűrűt – mutattam fel a bal kezemet, anélkül, hogy visszanéztem volna.

Madár természetesen beleegyezett. Sőt! Örömmel tessékelt be, hogy birtokba vegyem az egyik széket. Aztán csak felesben vehettem birtokba, mert amint leültem, Kymber úgy döntött, hogy az ölembe telepszik. Nos, nyomott vagy tizenöt kilót, és ahányszor letettem, annyiszor visszaugrott. Mint ahogy korábban a határozott kutyával, úgy most a kitartó macskával sem ellenkeztem, tudva, hogy teljesen feleslegesen erőlködnék. Madár hátsó kis zuga tökéletes hely volt arra, hogy rendezzem a soraimat, különösen, ami Macet illette. Az elkövetkező órák számomra szinte nyugodtan teltek, a Sorsfészekben azonban tombolt a délutáni őrület. Érdekes volt ezúttal kívülről nézni. A nagy forgalmat bonyolító Madár, ha csak tehette, leült mellém egy kis beszélgetésre. Hogy a köztes időben elfoglaljam magam, előszedtem a mappámból az ál-apákról készülő portrékat, és Kymbert támasztéknak használva azzal foglalatoskodtam. Még így is sűrűn fel-felpillantottam, hogy lássam a többieket. Miként ők is minimum a fél szemüket rajtam tartották. Időközben Arthur is feltűnt, és olyan szélesen mosolygott rám, ahányszor a közelemben elsuhant, hogy azt képtelenség volt nem viszonozni! Végre megint itthon vagyok! – kántálta a fejemben a jobbik hang. Ez egy idő után erősen zavarni kezdte a haditervemet, amit higgadtan kellett véghezvinnem, úgyhogy próbáltam a készülő portrékra koncentrálni.

– Búcsúajándék? – kérdezte Madár a rajzra pillantva, miközben lehuppant a szomszédos székre az egyik kis üresjárata alkalmával.

– Még elválik – feleltem. – Az is lehet, hogy magamnak készítem, emlék gyanánt.

– Három apa időnként nagyon sok lehet, főleg a titkaikkal együtt – bólintott megértően, majd kis csend után hozzátette: – Különösen úgy, hogy valójában egyikük sem az igazi apád.

Megállt a kezemben a ceruza, de nem néztem fel. Az öreg árus azonban folytatta.

– Különösen úgy, hogy végig kell csinálnod, amiért odaátról áthoztak.

Ekkor már felpillantottam. Madár arca éppoly komolynak tűnt, mint a pillantása. Ezek szerint már ő is tudta az eddig titkolni szánt igazságot. Átgondoltam, ki is lehetett az informátora…

– Logan volt? – kérdeztem végül.

– Ahogy hallottam, ez a Vigyázó nem arról híres, hogy megosztja, amit tud. Nem, nem ő mondta el. Pikírt ült be hozzám tegnap este. Elmesélt mindent, azt is, hogy Codurian megpróbált megölni – a tekintete a bekötözött vállamra siklott. – A jelek szerint viseled még egy ideig a következményeit.

– Pedig mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha a másik vállamat döfi át! Így jobb kézzel nem tudok gyógyító mintát rajzolni a jobb vállamra. Marad tehát Melvicia kenőcse.

– Tudod, Lena, nagyon hihető volt ám, hogy a lányuk vagy! S talán lélekben az is vagy… Legalábbis mindhármukat sikerült felráznod abból a hosszú, fájó álomból, amiben tizennyolc éve megrekedtek.

– Tudtam, hogy tudsz a múltjukról!

– Tudok ezt-azt – ismerte el. – Róluk is, Macről is, aki épp eleget vívódik a saját emlékeivel és árnyaival. Talán lassan elmondhatom, hogy rólad is tudok ezt-azt. Annyit bizonyosan, hogy az eddigieknél is jobban a segítségedre akarjak lenni.

Hallgattunk egy kicsit, megforgattam az ujjamon a sárkányokat, majd újra ráemeltem a tekintetem.

– Nagyobb segítséget? A tőled vett gyűrű mentette meg tegnap az életemet! Ez segít látnom a mintákat és az összefüggéseket! Ez volt az, ami már a bűbájboltban is figyelmeztetett, hogy valami nincs rendben, csak akkor még nem értettem, mire, kire céloz. Tudom azt is, hogy évek óta nálad volt, de nem adtad el senkinek, csak nekem. Miért? Mit tud valójában ez a gyűrű? Mi ez a gyűrű?

– Hogy miként került hozzám és hogyan készült, az egyelőre maradjon az én titkom – kezdte rövid hallgatás után. – S hogy mit tud? Mindazt, amire a sárkányok képesek. Elemészteni azt, ami ellenük tör vagy akadályozza őket. Állni és előidézni a vihart. Meglátni a földön, a vízen és a levegőben feszülő erőket. A mintákat, ahogy te nevezed. Bölcsnek lenni; megérezni a bajt, az ellenséges szándékot; meglátni másokban a fényt és az árnyékot is.

– A sárkányok megtalálják a hasadásokat – mondtam erre csendesen.

– A kincseket is – bólintott. – Legyen szó bármilyen kincsről!

– Miért nekem adtad el? Hisz akkor még nem tudtad, ki vagyok! Csak a fogadósok égből pottyant lányának hittél.

– Mert a megérkezésed éjszakáján egy nagy viharral álmodtam, meg egy sárkányon lovagló férfival, aki azt mondta, hogy a gyűrű rád várt – Elhallgatott, majd fura félmosollyal még hozzátette: – Azt mondta, hogy ez a gyűrű neked készült.

– Nekem készült?! Ez gyűrű évtizedekkel idősebb, mint én! – vetettem ellen összehúzott szemmel.

– Vagy évszázadokkal. Ám ne feledd, Lena, hogy vannak a miénknél sokkal bölcsebb, sokkal messzebb látó szemek, rajtunk túlérő, ősöreg minták, melyeknek a tudtunkon kívül is a részesei vagyunk. A gyűrű a tiéd, mert hozzád akart kerülni. Használd, hogy megtehesd, amiért jöttél! – Hirtelen elmosolyodott. – Nagy elégedettséggel tölt el, hogy tegnap segített megvédeni az életedet!

Segített bizony! Emlékeztem a sárkányokból áradó forróságra, és a hatékonyságra, amellyel elemésztették a kötelet.

– S ha már a tegnapról beszélünk… – folytatta Madár, felrezzentve a gondolataimból. – Kétségtelenül érdekes esténk volt a távollétedben.

– Érdekes?

– Furcsa és némileg indulatos. Gondolom, csak a véletlen okozhatta, hogy Eddie és Mac közösen kihajították egy égjáró egész legénységét. Eltört jópár csont, különösen, hogy Uron még meg is rugdalta őket! Aztán Pikírt valahogy beverte egy pimasz tengerész orrát, aki volt olyan botor és utánad érdeklődött. Én még öklöt nem láttam ilyen gyorsan villanni! Luba két hangoskodót is megharapott, Töppenccsel együtt.

– És Sim? – kérdeztem halk nyikkanással.

– Ó, ő nem verekedett, csak elküldte a tenger fenekére azt a női vendéget, aki túlságosan feltűnően mosolygott rá.

Ezzel Madár felállt, megveregette a vállamat, és a válaszomat meg sem várva visszatért az asztala mögé. Nem is biztos, hogy válaszolni tudtam volna. Értettem, mit jelent mindez – sárkányos gyűrűvel az ujjamon, naná, hogy értettem! –, viszont annál jobban meglepett, meghatott és persze zavarba hozott. De hát én sem csendesen és nyugodtan reagáltam, amikor Codurian szavai miatt azt hittem, hogy elveszítettem őket!