Részlet a könyvből

Lassan megmozdultam. Ettől újra belemart az oldalamba a szúró fájdalom, de most nem hagytam annyiban. Feltérdeltem, és amikor a bal karomban a zsibbadást követő jól ismert bizsergés futott végig, megnéztem, hogy mit markolok olyan elszántan. A rajzmappám volt… Óvatosan ülő helyzetbe tornáztam magam, és megpróbáltam felmérni a helyzetet. Nyakig porosan azt a ruhát viseltem, amiben hazaértem, a rajzmappát szorongattam, fájt az oldalam, és az egyik bokám is hasogatni kezdett… Felpillantottam, és a tetőn tátongó lyukat nézve arra jutottam, hogy magasról és nagy erővel eshettem ide. Mégis éltem, sőt, tulajdonképpen komolyabb bajom sem lett! Szívesen mondtam volna újra, hogy ez lehetetlen, de úgy éreztem, hogy az egész helyzet, amibe keveredtem, annyi lehetetlent tartalmaz, hogy teljesen elcsépeli ezt a szót. Nem ott voltam, ahol lennem kellett volna – ez az egy holtbiztosnak látszott. Már csak azt kellett kideríteni, hogy akkor hová is kerültem, és miért. És persze azt is, hogy kik is valójában a méhek, és hogy miként jutok vissza!

– Akkor sorjában – jegyeztem meg, és talpra álltam.

Mint kiderült, ez nem bizonyult túl okos döntésnek. A padlásnak nem csak a teteje, de az alja is vén és elnyűtt volt – le is szakadt alattam. Ekkor már tudtam kiáltani, bár ez sem óvott meg attól, hogy a mappát markolva egy újabb zuhanásban és esésben legyen részem. Ezúttal rövidebb út várt rám, no meg néhány termetes, embermagasságnál nagyobb hordó, amik közé bepottyantam.

– A rohadékja… – sziszegtem dühösen, amint újra földet értem. – Ha még egyszer lezuhanok…

– Akkor a pincében fogsz kikötni – fejezte be helyettem egy higgadt hang, valahonnan a hordókon túlról.

Az idegen férfihang higgadtsága sokkal inkább fenyegetőnek, mintsem megnyugtatónak tűnt. Mozdulatlanná dermedtem. Az ösztöneim nem a menekülés, hanem a várakozás irányába lendítettek.

– Csapnivaló egy tolvaj! – jegyezte meg egy másik, izgatottságtól fűtött férfihang.

Ekkor vált világossá, hogy bajba kerültem. Észrevettek, többen vannak, és tolvajnak hisznek! Bár épeszű helyzetben én is ezt gondoltam volna a helyükben – csakhogy a helyzetem korántsem bizonyult épeszűnek!

– Nem vagyok tolvaj! – mondtam hangosan.

– Hogyne, drága! – felelte erre az első férfi hűvösen fenyegető hangjával. – Épp csak a tetőnkön ejtetted meg a délutáni sétádat!

– Jobb, ha előjössz – szólalt meg egy harmadik hang.

Mély volt, halkabb a másik kettőnél, mégis betöltötte a teret. Egészen barátságosnak tűnt, de nem mertem ebben hinni.

– Egy fenét! – vágtam vissza.

Hárman voltak, és velem ellentétben ismerték a helyet! A hangom alapján valószínűleg pontosan tudták, hogy hol rejtőzöm. Lassan araszolva próbáltam odébb húzódni, de a mappa így is halk, surrogó hangot adott ki a kövön.

– Felesleges bármivel is próbálkoznod – jegyezte meg az első hang.

– Szerintem szórakozik velünk! – Az izgatott hang már egy kicsit közelebbről hallatszott.

– Szerintem viszont meg van ijedve – mondta a harmadik, és hallottam, hogy ő is közeledik.

Be fognak keríteni! – gondoltam, és lázasan járt az agyam, hogy mit is csináljak. A hűvös hangú viszont a jelek szerint pontosan tudta, mi járhat a fejemben.

– Maradj, ahol vagy! – szólalt meg, és a hangjából ítélve, ő ott volt, ahol korábban.

– Innen nem fogsz tudni megszökni. Eddie, zárd be az ajtót! Sim, ne futkorássz, mert így nem lehet kiugrasztani, hajkurászáshoz pedig nincs kedvem a legjobb boraink között. Na, drága! Jelenleg két fekete, vörös-fehér szegélyű hordó között lapulsz, ami az egyik legjobb évjárat, ötven évvel ezelőtti! Ha kárt teszel benne, kárt teszek benned! Előtted tíz további hordó alkotta folyosó van, ami egyenesen Sim karjába vezet téged, ha arra támadna kedved menekülni. Hátrafelé biztatóbbnak látszik a helyzet, mindössze két hordó és egy kis forduló, ami egérútnak tűnik. Az is lenne, ha Eddie nem állná el. Lefelé nem tudsz menni, mert ott embernyi vastag, sziklából faragott kőpadló van, ami soha nem fog beszakadni alattad. Felfelé pedig csak akkor, ha egy mutatványos tornász izmaival vagy megáldva. Mégsem javasolnám. Egyrészt, mert a padlás deszkázott része újra be fog szakadni alattad, másrészt pedig, mert Uron már odafent van.

Önkéntelenül felpillantottam, és egy sötét, kicsi árnyékot láttam elsuhanni a lyuk mellett. Nagyot nyeltem… Négyen vannak!

– A fenébe! – morogtam, de a hűvös hangúnak jó füle lehetett.

– Mivel már másodszor használod ezt a szót szorult helyzetedben, feltételezem, hogy káromkodás lehet.

– Te szórakozol rajtam, igaz? – csattantam fel.

– Igen, drága! Nagy jókedvemben várakozom itt a többiekkel, hogy elkaphassalak!

– Nem tudhattad, hogy jövök!

Hisz én sem tudtam! – tettem még hozzá gondolatban.

– Tudtuk, hogy jössz, hogy mikor jössz, és hová jössz. Ezt hívják értesülésnek.

– De azt nem tudhatod, hogy ki vagyok!

– Jelenleg egy különösen pimasz tolvajnak tartalak. De lepj meg, ha tudsz!

Halkan fújtam egyet.

– Négyen vagytok ellenem – mondtam, és akaratom ellenére kicsit megbicsaklott a hangom. – Nem vagyok tolvaj, nem akartam idejönni, és nem tudom, hogy kerültem ide!

– Szép mese! – szúrta közbe az izgatott hangú.

– Sim, hagyd, hogy végigmondja! – szólt rá a mélyhangú, aki ezek szerint csak Eddie lehetett.

– Mi garantálja, hogy meghallgattok, és nem támadtok rám? – kérdeztem.

A hátamat a hordónak vetettem és a pokolba kívántam minden francos évjáratot! Erősen markoltam a mappát, és most kezdtem csak el igazán megijedni. Bárkik lehetnek ezek! Négyen vannak, valószínűleg mind férfi, bár az árnyat odafent nem láttam tisztán. Bármit tehetnek velem! S mert a méheknek hála azt sem tudtam, hogy hol vagyok, segítségre sem számíthattam! Menekülni felesleges lett volna, ezt beláttam. Tehát a másik négy jóindulatára kellett bíznom magam, ám egyelőre sem a hűvös hangúban, sem az izgága Simben, sem a fenti árnyban nem éreztem jóindulatot. A mélyhangú talán más lapra tartozott… Nem maradt más lehetőségem, mint hogy erre próbáljak játszani.

– Négyen vagytok egy lány ellen, aki semmi kárt nem tett a hordóitokban!

– Csak a tetőben, meg a padlásban – morogta Sim.

– Az akaratom ellen volt! Lezuhantam!

– Hallottuk – sistergett tovább Sim.

– Úgy értem, rázuhantam a tetőre! Ledobtak fentről!

Na, erre lett egy kis csend.

– Gyere elő! – mondta végül mély hangján Eddie, és ez most szinte kérésnek tűnt. – Hadd lássunk!

– Mi a biztosíték arra, hogy meghallgattok, és nem támadtok rám? – kérdeztem újra, ezúttal valamivel határozottabban.

– Figyelj, drága! Ha bántani akarnánk, már megtettük volna – Megint a hűvös hangú vette át a szót. – Fél pillanat alatt lecsaphatnánk rád, és kirángathatnánk a hordók közül. Meg is tettük volna, ha nem kaptunk volna értesülést arról, hogy jössz, és akiktől kaptuk, sosem üzennek feleslegesen. Tehát valamiért érdemes figyelnünk rád. Sim és Eddie visszajönnek ide mellém, Uron is elhúzódik egy kicsit odafent. Készek vagyunk meghallgatni, de ehhez állj fel, és gyere elő a hordók mögül!

Szavaival egy időben mozgás támadt. Surrogó hang felülről – és az árnyék eltűnt a lyuk mellől. Távolodó léptek a hordók között – ekkor döbbentem rá, hogy milyen közel voltak már hozzám! Miután újra csend lett, vártam még egy kicsit, ám mert tudtam, hogy nincs más választásom, végül lassan felálltam. Leporoltam, lesimítottam a ruhámat, és kicsit bicegve, a mappát fogva elindultam a hordók alkotta kis folyosón. Az első forduló után megtorpantam, mert ekkor láttam át, hogy mennyi hordó van még körös-körül. Ez egy hatalmas terem! A hűvös hangú érzékelte a megtorpanást.

– Tovább, egyenesen – szólalt meg. – A sárga szegélyes hordóknál balra, majd a fehér szegélyesek előtt még egyszer balra. És akkor megláthatjuk egymást…

Lassan mentem, nem mertem, és nem is akartam sietni. Ám a végtelenségig nem húzhattam. Balra, még egyszer balra… majd vettem egy mély levegőt és kiléptem a hordók közül a terem elülső részébe.

Ott vártak rám mind a hárman… és hosszú perceknek tűnt az idő, amíg alaposan megbámultuk egymást. Éreztem, ahogy felmérnek, a bakancsomtól, a mintás harisnyámon, a miniruhámon, a bőrkabátomon át a poros arcomig és a hajamig, a hatalmas rajzmappáról nem is beszélve. Éreztem a másik három csodálkozását is – láthatóan nem ilyesmire számítottak. De ez semmi nem volt ahhoz képest, amit én éltem át! Hová csöppentem? A három férfi közül a középső egy széken ült lovaglóülésben, lazán könyökölve a háttámlán. Csakis ő lehet a hűvös hangú! – állapítottam meg, ahogy belenéztem egészen világoskék szemeibe. A férfi egyszerre volt csúnya és elképesztően jóképű, s bármekkora ellentmondásnak tűnt is ez, nem tudtam volna másképp megfogalmazni. A bőre szinte fájdalmasan feszült az arccsontjaira, de ezek a csontok nagyon szép ívűek voltak – mintha egy istenáldotta tehetségű, avatott szobrász kezei alól kerültek volna ki. Szája széles volt, telt, a végein lefelé görbülő – ez magyarázatot adott eddigi gunyoroskodásaira. Egészen sötét haját hátrafésülve hordta, magas homlokát felfedve. Negyven felettinek saccoltam, fájdalmasan öregnek a saját tizenhét évemhez viszonyítva, és fájdalmasan hűvösnek ahhoz képest, ami kívánatos lett volna. Ennek ellenére olyannak láttam, akinek eltéveszthetetlen kisugárzása mindenkire, férfira, nőre egyaránt hat. Nagyon vonzónak tűnt és nagyon veszélyesnek. Mint egy maffiózó az ezerkilencszázhúszas évekből! A legfőbb problémát mégsem ez okozta, hanem a ruhája. Egyetlen olyan maffiózóról sem hallottam, aki hagyományőrző, középkorinak tűnő öltözéket hordott volna! Szűk, fekete nadrágot; lábszárközépig érő, elnyűtt csizmát; elől fűzős, csípőt takaró fehér inget; a derekán vastag övet és nyitott bőrmellényt. Szinte kívánkozott a kard az oldalára – ám mindössze egy hosszú tőrt akasztott az övére. Öltözékét tekintve a két másik férfi is elkötelezetten hagyományőrzőnek és középkor-rajongónak tűnt. A vékony, magas alak inge, nadrágja és csizmája csak színeiben tért el a hűvös hangúétól. Mindene zöld volt, különböző árnyalatokban. Mindezt megfejelte még egy olajzöld zekeszerűséggel. Mint egy Robin Hood utánzat! Bár Robin Hoodot biztosan nem ilyennek képzeltem volna. Mert ez a férfi egészen rövidre nyírta szőkés haját és borostaszakállát, vékony orra hegyesen szúrt előre, mozgékony szájával egyfolytában mormolt valamit, magasra ívelő szemöldöke alatt pedig nyughatatlanul cikázott sötét szeme. Ennyi elég is volt, hogy már tudjam: ő az izgága hangú, akit a társai Simnek neveztek. A harmadik pedig Eddie, a mély hangú. Kávébarna ingben, nadrágban, és kőszürke, bőrszalagokkal fűzött tunikában. Hanyagul a falnak támaszkodott, karjait összefonta a mellkasa előtt. Ilyen tekintélyes méretű mellkast még nemigen láttam. Az egész férfi nagyon erősnek, nagyon szélesnek tűnt, pedig egyáltalán nem volt kövér, és nem volt túl magas sem. Mint egy medve… Erős, de kedvesnek tűnő medve. Dús, bozontos haj; szúrós, rövidre nyírt szakáll; szűkrésű, mégis derűs tekintetű szempár, mind a barna egy világosabb árnyalatában, és mélyen barázdált, magas homlok. Elég jó emberismerőnek tartottam magam – köszönhetően az intézetekben és a nevelőszülőknél szerzett tapasztalatoknak –, és most Eddie-t nézve képtelenségnek tűnt, hogy ez a férfi ártani akar nekem. Simnél sem éreztem másképp. A hűvös hangú azonban más lapra tartozott… Hasonló korúnak tűntek – vagyis mindhárom az apám lehetett volna, én pedig simán letegeztem őket. De hát honnan tudhattam mindezt a hordók takarásában?!

– Az én nevem Pikírt – szólalt meg váratlanul a hűvös hangú, majd jobbra és balra intett a fejével. – Ők pedig Sim és Eddie.

– Valami jó kis lovagi tornás fesztiválba csöppentem? – néztem rá, és abban reménykedtem, hátha ezzel a kérdéssel enyhíthetek a helyzet érezhető feszültségén.

– Hogy mibe? – nyikkant fel Sim.

– A ruhák miatt – mutattam végig rajtuk. – Tényleg jól sikerültek! Igazán középkorinak tűnnek!

Amikor láttam, hogy mindhárom férfi szemöldöke a magasba szalad, elhallgattam. Valami itt nagyon nincs rendben! – villant belém hirtelen.

– A mi ruhánk teljesen helyénvaló. Te öltözöl igen furcsán, drága – jegyezte meg lassan Pikírt.

– Lena. A nevem Lena. Nem kedvelem, ha drágáznak! És az én ruhám az, ami normális!

– Akkor elég messziről jöhettél – a férfi szeme megvillant, tartása megfeszült.

Mielőtt válaszolhattam volna, szokatlan hang csendült fel. Mint a legtisztább furulyaszó – hajlékony, mesés, vidám, és a bőrkabátom belső zsebéből jött!

– Mi ez? – kaptam oda. Közben pedig sikerült elejtenem a mappát, ami a kőre koppanva kinyílt. A ceruzák szétgurultak, a radír és a rajzlapok pedig félig kicsúsztak.

– A szólózsugeszed jelez – Eddie ellökte magát a faltól, és furcsa pillantást váltott két társával.

– Hogy micsoda? – A kezem megállt a kabát cipzárjának húzása közben.

– A szólózsugesz.

– Ez most valami vicc?! Mi az a szólózsugesz?

A három férfi megdermedt egy pillanatra a kérdéstől – kétséget láttam átsuhanni az arcukon, és még valamit, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fájdalom vagy keserű elégtétel villanása.

– Megint itt? – kérdezte halkan Sim.

– Mindig itt – felelte rá Pikírt, és felállt a székről.

Magasabb volt, mint gondoltam, és erőteljesebb is.

– Azt hiszem, hogy valóban meg kéne hallgatnunk téged, Laura – mondta csendesen.

– Lena. A nevem Lena.

– Az majdnem olyan szép… – dörmögte Eddie, de nem igazán figyeltem rá.

Lehúztam végre a kabát cipzárját, és kihúztam a zenélő valamit. A zenelejátszónak kellett volna ott lapulnia, de amit a kezemben tartottam, az nem is emlékeztetett rá! Nagyobb volt, téglalap alakú, és fából készült. Mint egy kis bekeretezett kép, amelynek a rámáját csodálatos faragványok díszítették. Élőnek tűnő, láthatóan lüktető faragványok! Ahol pedig a képnek kellett volna lennie, egy tintával és cirkalmas betűkkel írt mondat állt: Fogadd el!

– Mi ez az egész? – néztem föl lassan.

– A szólózsugeszed – felelte rá a kék szemű maffiózó. – Nálunk, a mi világunkban szinte mindenkinek van ilyen. Szóló, mert szól hozzád, és zsugesz, mert akkora, mint egy pakli zsuga. Elfér a zsebedben. Nagy kincs, érdemes vigyázni rá. A világunkra vigyázó őrszellemek üzennek rajta időnként. Nem avatkoznak be a mindennapi ügyeinkbe, de ha úgy látják, hogy tanácsra vagy segítségre lenne szükségünk, vagy ha valami fontosat akarnak a tudomásunkra hozni, akkor ezen keresztül teszik meg, és nagyon ostoba az, aki nem fogadja meg a szavukat! Mint mondtam, a mi világunkban mindenkinek van ilyen, és mindenki ismeri. Neked viszont fogalmad sem volt erről…

Képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek fel – ám a nevetésem korántsem volt jókedvű.

– Na ne! Tényleg szórakoztok velem! Másik világ, igaz? Mint egy fantasy-könyv? Persze… Belátom, hogy kárt okoztam, vállalom érte a felelősséget, de most már hadd jussak ki, hadd jussak haza! Lehet hívni nyugodtan a rendőrséget, de hagyjuk abba ezt!

– Leányzó, nagyobb bajban vagy, mint gondolnád – mondta erre Sim, és az arca túl komolynak tűnt.