Részlet a könyvből

– Duir!

– Össze vagytok kötve! Amíg a király él, tudni fogsz róla.

– És a fonalat követve megtalálom, ha a világok végére, vagy a föld alá is kell mennem érte!

– Beszélned kell Kartallal!

– És Olavval! De mindenekelőtt Vigoval!

Ha még nem késett el! Körbenézett, és végre érzékelni kezdte a környezetét. Már világosodott, és a napsugarak aranyos csíkjai a szoba falán ragyogtak. Sebesen kibújt az ágyból, s amíg magára kapkodta a ruháit, átgondolta az álmait. A mostanit és az egy évvel korábbit is. S mert gyorsan vágott az esze, és immár éberek voltak az ösztönei, tudta, hogy elérkezett a második feladat ideje. Meg kell keresni Duirt – és be kellett látnia, hogy erre a lelke mélyén mindig is számított.

Vigoval bő egy éve érkeztek a Hét Kör Világába, és az eltelt idő sok változást hozott. Lelle sokat nőtt, de nyúlánksága ellenére sem lett középtermetűnél magasabb. Hajának barnavörös színe bronzossá mélyült, hangja végképp elveszítette kislányos csengését. Arca keskenyebb lett, járomcsontja erősebb, szája teltebb. Csupán égkék szeme maradt ugyanolyan: tiszta, erős, bizakodó. Olav házában – a saját otthonában! – élt, de az Ősfa döntése után sok tennivaló várt rá. Álomőrök és gyógyítók tanították, ő pedig szivacsként szívta magába azt, ami érdekelte. Számára ennyi elég is lett volna, ám Vigo, Olav és Kartal elengedhetetlennek tartották a fegyverhasználat gyakorlását. Egy Őrzőnek minden helyzetre fel kell készülnie! Így hát Lelle kénytelen volt gyakorolni a kardforgatást. Ám mert az Őrzők kardmesterei túl sokat tudtak és túl sokat követeltek, s mert Vigo gyakran járt el otthonról, végül Lendas vállalta, hogy segít, amikor elfoglaltságai lehetővé teszik. Ez persze nem tetszett Vigonak! Ha Lendas távol volt, békesség uralkodott a házban, de amikor megérkezett, Vigot rendszerint már nem találta otthon. Távozása feszültséget hagyott maga után, melyet nemhogy egy elf vagy egy érzékeny lány, de még egy sündisznó is megérzett volna! Nem beszéltek erről, még Olav sem hozta szóba, akinek a figyelmét semmi sem kerülte el, de várható volt, hogy a bujkáló feszültség előbb-utóbb ki fog robbanni. S amikor Lelle lesimította a ruháját és kiszaladt az ajtón, még nem sejtette, hogy éppen ez lesz az a nap.

Igyekezett úgy leosonni a nyikorgó lépcsőkön, hogy ne ébressze fel Olavot, majd megállt az egyik forduló ablakánál. Úgy volt, ahogy sejtette: Vigo a ház mögött kialakított kis tisztáson gyakorolt, gyorsan mozgó pengéje ezüstösen villant a reggeli nap fényében. Lelle az ablakkeretnek dőlt, s hosszú percekig csak figyelte – megfeledkezve az álomról, küldetésről, minden másról. Vigonak alig néhány napja volt a születésnapja, de idősebbnek és érettebbnek látszott valós, tizenhét événél. Ő is sokat nőtt, Lelle alig ért az álláig. A mindennapos, több órás gyakorlások, a széllovasok kötelékében végrehajtott feladatok, a hosszú lovaglások, erdőjárások keményebbé, vállasabbá tették az alakját. Tarkóján összefogott, barna hajával, éber szürke szemével, merész vonású arcával, szívesen viselt sötét ruháiban, s a világmegmentő hírrel, amely akarata ellenére a nyomában járt… nos, nem meglepő, hogy Vigo meglehetős népszerűségnek örvendett az Őrzők Városában, a gyengébb nem körében is. Lelle legnagyobb bánatára. S ha Vigo az aranyszőke, nemesen szép Lendastól tartott, úgy Lellének is kijutott az aggodalomból. Mert bár hivatalosan, Olav gyermekeiként ők tulajdonképpen testvérek voltak, soha egyikőjük sem gondolt így a másikra. De most, a reggeli napsütésben, a szinte táncos könnyedséggel és mégis nagy erővel mozgó Vigot nézve a lányban nem volt semmi békétlenség. Mint ahogy Vigoban sem, aki egyik pillanatról a másikra még látványosabb gyakorlatba kezdett – nagy távolságból is megérezte Lelle jelenlétének finom energiáit, anélkül, hogy látnia kellett volna. Tudta, hogy ott áll az ablakban, tudta, hogy őt nézi – és el akarta kápráztatni. Lelle önfeledt nézelődésének és Vigo bemutatójának az ablak előtt elsuhanó árny vetett véget – Jószél érkezett az erdő felől. Lelle ellépett az ablaktól, lefutott a lépcsőn, s mire a ház oldalához ért, Vigo is befejezte a gyakorlását. Felpillantott, megengedett magának egy mosolyt – amely azonnal eltűnt, mihelyt meglátta Lelle arcát.

– Mi történt? – kérdezte és abbahagyta kardjának tisztogatását.

– Álmodtam. Duirról! Az eltűnt királyról! Nem róla akartam álmodni, hanem… – Lelle hirtelen elharapta a mondatot, majd gyorsan váltott. – Magához hívott. Nem tudom, hogyan volt rá képes, de átvitt a saját álmába. Ehhez elképesztő erő kell! Neki pedig már nincs sok.

– Lelle, lassabban! – vágott közbe Vigo. – És előlről, ha lehet.

Lelle vett egy mély levegőt, összeszedte a gondolatait, majd felidézte egy évvel korábbi álmát és részletesen elmesélte a mostanit. Nem hagyott ki semmit – sem a két támadóját, sem a megmentőjét, sem a szíve alatt dobogó másik szívet.

– Veled van? – Vigo arca már Duir állapota hallatán elkomorult, s mire Lelle a támadókhoz ért, megfeszült minden vonása. – És életveszélyben voltál!

– Végül kijutottam.

– De nem a magad erejéből!

– Mint ahogy nem a magam jószántából mentem oda! Fogalmam sincs, miért engem rántott át! Miért nem a feleségét, vagy Kartalt…

– Mert te már egyszer eljutottál hozzá. S ha az álmok összeérnek, mint ahogy ezt annyiszor hangoztatod, akkor te voltál az egyetlen lehetősége! A kérdés az, hogy mit kezdesz vele.

– Hogyhogy mit kezdek vele?! Megyek és megkeresem!

– S úgy gondolod, neked kell menned?

– Azt hiszed, nem lennék rá képes? – Lelle egyre ingerültebb lett. – Igenis, úgy gondolom, hogy nekem kell mennem! Te nem?

– Nem, nem úgy gondolom – mondta kereken Vigo, majd Lelle elhűlt arcát nézve elmosolyodott. – Nem neked. Hanem nekünk.

– Tudtam, hogy számíthatok rád! – Lelle arca egy pillanatra felragyogott, majd rendezte az arcvonásait és komolyan folytatta. – Nincs sok időnk. Azonnal beszélnünk kell Olavval, és utána át kell mennünk Kartalhoz.

– Igazad van. – Vigo újra a kardjának szentelte a figyelmét. – Szólj Olavnak, és értesítsd Kartalt.

– Egyedül? De én úgy gondoltam, hogy együtt…

– Ma nem lehet. Indulnom kell a gyakorlótérre.

– Hiszen majd' minden nap ott vagy! Ezegyszer hagyd ki; Duir ügye sokkal fontosabb!

– Nem hagyhatom ki. – Vigonak esze ágában sem volt a lányra nézni. – Megígértem, hogy megyek.

Lelle összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy Vigo félelmetesen komolyan veszi az ígéreteit, de mindig is tudott különbséget tenni a fontos és még fontosabb dolgok között. A gyakorlótér és Duir közötti választásból semmiképpen sem az előbbi került volna ki győztesen, hacsak… Lelle nem volt ostoba. Vigonak találkozója volt valakivel, s ha emiatt nem nézett a szemébe, az csak egyet jelenthetett – egy lányt! Lelle összeszorította a száját, a szíve a torkába ugrott és ott dörömbölt. Számíthatott volna rá, de mindig azt remélte… A mindenségit! Megdühödött, s ha a szívén nem is, a hangján azért uralkodni tudott.

– Bizonyára fontos találkozó lehet, a világért sem akarlak feltartani. Viszont sürget a helyzet, ezért szólok Lendasnak. Ő bizonyára elkísér Kartalhoz.

Azzal sarkon fordult és visszasietett a házba. S mert eszében sem volt visszanézni, nem láthatta azt az indulatos mozdulatot, amellyel a magában szitkozódó Vigo befejezte a fegyver tisztítását – s a kezében lévő bőrdarab kétfelé szakadt a kard élén.

Lelle végül mégsem ment be Olavhoz – fortyogott benne a düh, s tudta, így képtelen lesz beszélni az álmáról. Shaunnal a vállán a ház körüli napfényes, széljárta, ligetes erdőségbe indult, s azt remélte, a fák közelsége most is segíteni fog rajta. Ismert minden ösvényt, búvóhelyet, kis tisztást a környéken. Ha elkalandoztak a gondolatai, akkor sem kellett attól tartania, hogy eltéved. Márpedig most egészen máshol járt az esze… Ezért történhetett, hogy a hangos durranással kísért fényvillanástól ijedten hátrahőkölt. Egy közeli kis tisztásról jött a hang. Lelle beugrott az egyik közelebbi vastag fa mögé, és ösztöneit kiélesítve figyelt.

– Átokverte védelem! Majdnem lepörkölte a hajam! Erről persze elfelejtett szólni… – zsörtölődött egy kellemes női hang.

Lellének azonban esze ágában sem volt előjönni – óvatosságra intette a tisztáson hömpölygő erő. Kilesett a fa mögül. Egy magas, vékony nő toporgott a füvön, mélyzöld köpenye körülölelte az alakját, eltakarva a ruháját, esetleges fegyvereit. Egészen világos, fehérszőke haját kibontva viselte, s szinte áttetszően fehér volt a keze is, amellyel a köpenyét rendezgette. Hirtelen megállt a mozdulat közepén, és Lelle rejtekhelye felé fordította az arcát. Különös arca volt… Világos, sápadt bőre ráfeszült a csontjaira, de ezek a csontok finoman, szépen íveltek. A szeme színében mintha a víztükrön csillanó kékes fény játszott volna. Kicsi orrával, apró szájával messze állt egy igazi szépségtől, mégis lenyűgöző volt, s Lelle tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni az arcát.

– Nyugodtan előjöhetsz. Itt egyedül nekem van félnivalóm. Már ha észrevesznek – szólalt meg a nő, immár vidámabb hangon.

– Egy sodráson át érkeztél – lépett elő Lelle.

– Hogy máshogy jöttem volna?!

– De ez nem az Őrzők sodrása volt – Lelle hangja erőteljesebb lett, ahogy elindult az asszony felé.

Közelebb érve látta, hogy az idegen idősebb, mint elsőre gondolta. Halvány szarkalábak övezték csillogó szemét, s ahogy elmosolyodott, apró nevető-barázdák jelentek meg a szája sarkában.

– Engedély nélkül érkeztem. Épp ezért nem szeretném, ha észrevennének.

– Én észrevettelek.

– Nem is lehet másképp, hiszen hozzád jöttem.

– Nem hiszem, hogy ismernénk egymást.

– Nos, az ismeretségünk valóban rövid keletű. Hajnalban köttetett, abban a barátságtalan sziklateremben. Bátor lány vagy, de az a két gomolygás kis híján elkapott.

– Ott voltál az álmomban?

– Nem csak ott voltam, de ki is dobtalak belőle – nevetett az asszony, és hátrarázta a haját. – Csak nem gondolod, hogy védelem nélkül hagyunk egy olyan helyen?!

– Te mentettél meg? – Lelle próbálta megfékezni száguldozó gondolatait. – De hát ki vagy te? És honnan tudtad? És kik azok, akik nem hagynak védelem nélkül?

– Olyan valaki vagyok, akinek nagyon fontos, hogy Duir életben maradjon. – A nő elkomolyodott. – A sebesült királynak meg kell gyógyulnia, hogy visszatérhessen. Te képes vagy arra, amit mi nem tudunk megtenni: el tudsz jutni Duirhoz. Nem látom tisztán, hogy mi köt hozzá, mert teljesen összegabalyodtak a fonalak, és az én szemem sem igazodik ki a sorsnak ezen a szövedékén. De a király utat talált hozzád, s ez nekünk elég.

– Még egyszer kérdem, ki vagy te?! – Lelle felvetette fel a fejét.

– Ha a nevemet akarod tudni, elárulhatom. Norwenának hívnak. Hogy honnan jöttem, arról nem kell tudnod. Azt akarom, hogy a király életben maradjon! Azt akarom, hogy megtaláld!

– Ehhez nem kell a te akaratod! Magam döntök róla!

– Tudom, hogy a döntést nem lehet sem kicsikarni, sem siettetni. Tudom, hogy a helyes döntésnél nem az idő a legfontosabb tényező, hanem a helyzet pontos átlátása. Most azonban versenyt futsz az idővel, Lelle! S versenyt futnak azok is, akik támogatnak és elkísérnek. Duir haldoklik. És te tartod magadnál az egyetlen szálat, amely a királyt az élethez köti. Ott van a szíved alatt… Vigyáznod kell rá! Táplálni, ha tudod és bírod! És megtalálni, minél hamarabb!

– Mennyi időm van? – kérdezte halkan Lelle.

– Ha álmaidban ráhangolódsz Duirra, ha képes vagy őt a saját erődből az ezüstfonálon keresztül táplálni… Nos, akkor is csak néhány heted van. Három. Esetleg négy.

– Az nagyon kevés!

– Igen, az nagyon kevés – bólintott az asszony. – Ám egy évvel ezelőtt sem volt több időd. S mint akkor, most sem csak egy élet a tét. Mert bár Duir életétől talán nem az egész világ sorsa függ, de az én népem világénak sorsa biztosan.

– Ki vagy te valójában? – kérdezte újra Lelle.

– Duir elmondja. – Az asszony néhány lépésre eltávolodott, majd még egyszer megállt. – És még valamit! Bár a fonalat te őrzöd, a királyhoz vezető utat a fiú szíve mutatja!

– Vigo?

Norwena erre csak elmosolyodott, majd gyors mozdulatot tett a kezével, és egy pillanattal később belépett a váratlanul megnyíló sodrásba. Lelle a szeme elé kapta a kezét, s mikor a vakító villanást követően újra látni kezdett, már egyedül volt. Próbálta összerendezni, mi is történik vele. És vajon vele történik vagy Duirral? Mi ez a sok mozgás a sebesült király körül? Eljutott hozzá ő is, ott várakozott Norwena, nem is beszélve a derengő páráról és a sötét gomolygásról! Kik lehetnek? Az egyik őrzi a férfit – de még hogy őrzi! – a másik el akarja pusztítani. Ki itt a barát és ki az ellenség? De hogy ki a legfőbb ellenség, azon nem kellett gondolkodnia – az idővel való versenyfutás kellemesebb körülmények között is nehéz lett volna, hát még így!