Részlet a könyvből

A sárgás füst és a fáklyák fénye összekeveredett és melengető, otthonos hangulatot árasztott szét a fogadóban, s valamennyire csillapította Lelle nyugtalanságát. Egyedül ült a kiválasztott asztalnál, mert Olav a szállást intézte a termetes fogadóssal, Shaun pedig odakint, az épület előtt magasodó vénséges nyárfán foglalta el a figyelő állását.

A lány halkan sóhajtott, majd lehunyta a szemét, hogy még egyszer ellenőrizze az álcáját. Jól emlékezett arra, mit mondott Vigo hét hónappal ezelőtt – mindig megérzi Lelle energiáit, ha a közelében van. A lány pedig éppen ezt akarta elkerülni… Ezért a Lendastól tanult módon beburkolta, leárnyékolta az erejét… pontosan úgy, mint az a sötét vadász, aki egykor, Duir keresése közben a nyomukban járt. Vigo nem fogja felismerni, ebben biztos volt. Abban viszont jóval kevésbé, hogy mit fog kezdeni saját kavargó érzéseivel, ha betoppan, akire vár… Nyugtalan vívódását Shaun gondolat-üzenete szakította félbe.

– Közeledik… Vihar hátán jön és egyedül. Most állt meg… odaadja a kantárszárat a lovászfiúnak… – Rövid hallgatás, majd hozzátette. – Elindult a fogadó felé.

Lelle legszívesebben felugrott volna, erővel kellett kényszerítenie magát, hogy ülve maradjon. Ujjongott és dühöngött egyszerre – majd szétvetette a hihetetlen öröm, hogy Vigo él… és fűtötte az indulat, hogy számon kérje rajta az elmúlt hónapokat! A fogadó viharvert ajtaja csendesen nyílt ki és nesztelenek voltak a belépő hosszú léptei is. Lellében pedig bennrekedt a lélegzet, miközben görcsösen szorította az asztal lapját.

Vigo volt… épen és sértetlenül! A lány alig bírt betelni a nézésével - magas, vállas alakjával; könnyed, mégis erőteljes lépteivel és az arcával… Tarkóján lazán összefogott mélybarna haja rövidebbnek tűnt, a szája körül és az állcsontja vonalánál pedig rövid borostaszakállt viselt. Lelle örült, hogy még nem kell felállnia, mert nem bízott a lábai erejében, s érezte, hogy a szíve felugrik a torkába. Ez az érzés csak fokozódott, amikor a szürke szemek körbenéztek a teremben.

A pulthoz lépő Vigo érzett valami furcsát, szokatlant, de nem tudta behatárolni, honnan jön, s miközben néhány halk szót váltott a csapossal, tekintete átsiklott az egyik hátsó sarokban ülő csuklyás alakon. Lelle lassan kieresztette a tüdejében rekedt levegőt, s bár őrülten ugráló szíve majd szétfeszítette a mellkasát, valamivel nyugodtabban figyelt. Vigo nem a széllovasok híres köpenyét viselte, hanem egy hosszú, hamuszínű kabátot, amely nagyon hasonlított Regő hasonló ruhadarabjához, s amely mintha magába szívta volna a fényt.

Bizonyára az árnyelfektől kapta. – gondolta a lány. Ám a kabát alatt viselt ruha nagyon is ismerős volt – a jazig sólymok sötét öltözéke; a derekára csatolva pedig ott volt a kardja és a botja… Vigo! – sóhajtotta magában Lelle. S amikor a társa elindult az egyik szabad asztal felé, felállt végre – itt az ideje, hogy felfedje magát… s hogy felképelje vagy megölelje a fiatal jazigot, aki annyi keserves napot szerzett neki! Ám arra már nem volt ideje, hogy elinduljon, mint ahogy Vigo sem jutott el az asztalához…

– Baj van! – harsant Shaun hangja a lány fejében. – Fajzatok jöttek utánad!

Lelle felszisszent. Egyszer, egyetlen egyszer mozdul ki a védett földek karéjából, s a Boszorkánymester máris a nyomába ereszti őket! Tudta, hogy a valaha volt jazig nem fogja elnézni neki a sok és szándékos kellemetlenséget, melyet az álom világában okozott, ám arra nem számított, hogy azonnal lecsap, amint módja van rá.

– Nem gondoltam, hogy ennyire fontos vagyok neki… Szólj Olavnak! – üzente vissza a mókusnak, miközben a kardja után nyúlt.

Az újonnan érkezők betaszították a fogadó ajtaját, s amikor kivont kardokkal benyomultak, még a látszatát sem akarták mutatni annak, hogy ők utazók. Lehettek vagy tízen, sötét elfek… és ember-formájukat megőrzött harcosok. Betódultak… és szembe találták magukat Vigoval! A fiatal jazig azonnal felismerte Hidegpuszta szolgáit… mint ahogy azok is felismerték a ruháját… S mert Vigo azt hitte, az ő nyomán járnak, s mert a fajzatok azt gondolták, hogy Lelle egyik kísérőjéről van szó, néhány pillanatnyi döbbent csend után habozás nélkül egymásnak rontottak. A fogadóban kitört a vihar… A vendégek egy része sikoltozni kezdett és menekülni próbált, még nagyobbá téve a kavarodást. A tapasztaltabb utazók felkapták a fegyvereiket, s a falak mellé húzódva adtak teret a küzdőknek, felkészülve arra, hogy levágják, aki túl közel kerül hozzájuk. Vigo jobbjában felszikrázott az Akarat Rovása, amikor életre hívta magában a tűz-állatok erejét. Akkor nekilendült… a fogadóban pedig még sokáig emlegették a sötét ruhás vihart, aki rendet vágott a fajzatok között. Gyors és heves küzdelem volt, s bár csak szűk hely állt rendelkezésére, Vigot még így sem lehetett elérni. Pörgött, elhajolt, odébb táncolt, s minden egyes mozdulatát a kard egy-egy csapása kísérte.

Lelle néhány pillanatig dermedten figyelte… megtalálta és máris veszélybe sodorta! Ám szinte azonnal látta rajta, hogy Vigo jobb, még sokkal jobb, mint a halála előtt; s hogy bármivel is töltötte az elmúlt hét hónapot, az a javára vált! De a túlerő így is nagy volt, a hely pedig kevés… Lelle megrázkódott, magához tért és egyedüliként az egész teremben Vigo segítségére sietett.

Vigo ebből annyit érzékelt, hogy az egyik sarokból előront egy csuklyás-köpenyes alak, s magára von néhány fajzatot. Még átvillant rajta, hogy az ismeretlen és kéretlen segítő az elfek módján harcol, ám mert neki magának is kínálkozott elég elfoglaltság, a többi fajzatnak szentelte a figyelmét… s akivel nem a kardja végzett, azt az ökle és a karja erejével terítette le… a botjára ezúttal nem is volt szüksége a testében élő nagymacskák ereje mellett. Gyorsabban szedte a levegőt és finoman borzongott a teste, amikor néhány perc múlva végignézett a földön fekvő ellenfelein és visszahívta lelkének mélyére a tűz-állatok erejét. Felpillantott, szürke szeme végigvillant a fal mellé húzódott, döbbenten figyelő vendégeken, bocsánatkérően bólintott az előcsörtető fogadós felé, de megszólalni nem volt ideje, mert mozgást hallott a háta mögül. Megpördült… és szembenézhetett a torka előtt arasznyival álló penge hegyével… és a nála alacsonyabb csuklyás alakkal. Mozdult volna, de a másik gyorsabb volt és megelőzte.

– Soha ne felejtsd el biztosítani a hátadat! – szólalt meg, mielőtt Vigo bármit tehetett volna.

És a hangot hallva Vigo megdermedt… nem hitte el. Pedig ezt a hangot ezer közül is megismerte volna… pedig ezt a hangot hallotta a szívében és az emlékeiben hét hónapja! Lelle nem várt tovább, szabad kezével felnyúlt és lehúzta a csuklyáját.

– Lelle… – Vigo szinte sóhajtotta.

Ha egyetlen szóba bele lehet sűríteni hét hónap hiányát, úgy ő megtette. S miközben a fiatal jazig feszült arca ellágyult a feltörő érzésektől, a lány kezében megremegett a kard. De még nem eresztette le…

– Erős késztetést érzek arra, hogy beváltsam a rólad szóló híreket! – mondta keményen, ám égkéken ragyogó szeme rácáfolt a hangjára.

– De azért örülsz nekem? – Vigo kitárta a karjait.

Lelle nem habozott tovább… a kardot a padlórésbe szúrta és a következő pillanatban nevetve Vigo nyakába ugrott, átölelte két karjával. Arcát az arcához simította és érezte, hogy a másik megremeg az érintéstől. Vigo magához szorította, felkapta, megpörgette, s mielőtt újra letette volna, erősen, hevesen megcsókolta Lellét. Hét hónap hiánya… Gyönyörű, önfeledt pillanat volt… és akkor Lellének eszébe jutott! Mint egy kemény ütés… az Ősfa… a fogadalom, melyet olyan könnyű szívvel tett! És Vigo él! Halkan felnyögött a bensőjébe maró fájdalomtól és miközben szinte kétségbeesetten, viharosan viszonozta a csókot, észre sem vette, hogy kicsordul a könnye…

Vigo volt az, aki levegőt kapkodva felemelte a fejét, anélkül, hogy elengedte volna Lellét. Kutatva nézte a lány arcát, a szemét, a könnyeit, mert megérezte, hogy valami baj van. S ez olyan heves, kitörő indulatot keltett életre benne, amit alig tudott palástolni!

– Miattam kár könnyeket ejteni – jegyezte meg rekedt hangon.

Lelle az arcához nyúlt, s csak most döbbent rá, hogy sír. Ujjaival letörölte a könnyeket és halványan elmosolyodott.

– Sose bánd a könnyeket Vigo, mert jó könnyek ezek. Az öröm könnyei. Az örömé és a megkönnyebbülésé… hogy élsz… hogy megint velem vagy.

Vigo újra magához akarta húzni, de Lelle lehajtotta a fejét és két tenyerével eltolta magát a fiatal jazig mellkasától. Vigo most már elengedte, ám az arca megfeszült. Az önfeledt öröm pillanata elmúlt, s ő magához térve újra érzékelni kezdte a környezetét. A feldúlt nagytermet, a halottakat… az egész váratlan és hihetetlen helyzetet. Ismét harcos volt, ahogy felvetett fejjel hátrébb lépett.

– El kellene mennünk… de várunk még valakit – mondta komoly hangon.

Lelle erre felkapta a fejét.

– Ha arra várunk, akire gondolok, nos, vele is lesz némi elszámolnivalóm!

– Erősebb nálad. – Vigo arcán halvány mosoly suhant át. – És meggyógyult.

– Erősebb?! Ebben ne légy olyan biztos! Még ha az árnyelfek egész hadserege védelmezne benneteket… te és az a homályvadász! – a lány megrázta a fejét.

Vigo válaszolni akart, ám a benti felocsúdással egy időben odakintről futó lábak dobogása hallatszott, majd egy pillanattal később kivágódott a fogadó sokat látott ajtaja – és a küszöbön ott állt a magas, fekete ruhás homályvadász, mögötte pedig egy nagyon feldúlt és nagyon harcias öreg lovag. Regő és Olav… együtt!

– Úgy látom, idebent már nincs ránk szükség – mozdult meg Regő. – Kint is voltak néhányan… de azért nekem is akadt segítségem.

A homályvadász az öreg lovagra pillantott, majd Lellére, s bár jól fegyelmezte az arcvonásait, a tekintete elárulta a döbbenetét.

– Ne kérdezd, hogyan… – mondta csendesen Vigo és ő is Lellére nézett –, mert nem tudom.

– Két fajzat meg tudott lépni a kavarodásban. – Regő tekintete a barátjára villant.

Vigo bólintott, de válaszolni nem volt ideje. Olav megindult… félrelökte Regőt és két hosszú lépéssel fogadott fiánál termett, hogy azután megragadja a kabátja szegélyét és alaposan megrázza.

– Hét hónap, Vigo! – kiáltott fel.

Vigo egyetlen kézmozdulattal megállította az előrelendülő homályvadászt.

– Regő, ő a fogadott apám, Olav! – mondta határozottan.

– Bizony hogy az! – Az öreg lovag lassan lett úrrá az öröm, a megkönnyebbülés és a düh okozta indulatkitörésén. – És nagyon nehéz lesz jóvátenned!

– Volt rá ok és van rá magyarázat. – A feszült Vigo helyett Regő válaszolt.

– Ennél többel tartoztok! – Olav elengedte Vigot és hátrébb lépett. - Lellének mindenképpen!

– De nem itt és nem most – mondta határozottan a lány. – Ez a hely aligha alkalmas a magyarázatokra.

Tekintete összevillant Olavval, az öreg lovag bólintott. A következő pillanatban pedig elkapta a hozzájuk csörtető, ordibáló fogadós karját, s bár az háromszor szélesebb volt és a kétségbeesett harag is hajtotta, mégis Olav bizonyult erősebbnek. Félrehúzta a testes férfit, magához intette a fogadó előmerészkedő személyzetét, s néhány percnyi higgadt magyarázat után teljesen leszerelte az indulatokat és kézben tartotta az eseményeket.

– Van néhány tulajdonsága az Őrzőknek, ami csodálatra méltó – jegyezte meg ezt látva Regő.

– Nem azért képes rá, mert Őrző, hanem mert évtizedekig tartotta kézben és rendben egy nagyváros teljes tanácsát – felelte erre Lelle. – Olav nagyúr, és ez előjön belőle akkor is, ha álcázni próbálja. Segítsünk neki.

Még egy óra sem telt el, s a fogadóban nyoma sem maradt a rövid küzdelemnek, sem a halott fajzatoknak. S bár a fogadós továbbra sem örült négyük jelenlétének, elnézte, hogy letelepedjenek az egyik hátsó asztalnál.

– Most pedig áruld el, hogy kerültetek ide? Honnan tudtad? – Vigo előrehajolt az asztal felett, hogy közelebbről nézhessen a vele szemben ülő lány arcába.

Lelle nem húzódott el, de feltette összekulcsolt kezeit az asztalra, s ezzel egyfajta határt húzott kettejük közé.

– Jószélnek köszönhetjük – felelte egyszerűen. – Ma reggel eljött a Füzes Házba és elmondta, hogy alkonyatkor itt leszel.

– Ki engedte meg neki? – Vigo ezt a kérdést már a barátjának szánta.

Regő felhúzta mindkét szemöldökét.

– A zárlatot legtöbbször az töri meg, aki életre hívta – mondta.

– Miféle zárlat? – kérdezte Lelle.

– A rejtőzés ideje, melyet az Ősfa rendelt számunkra, s amely mától véget ért – felelte Vigo komolyan. – De ahogy mondtad, erről szívesebben beszélnék máshol, mert ez a hely valóban nem alkalmas a hosszadalmas magyarázatokra.

– Már csak azért sem, mert két fajzat egérutat nyert és bármikor erősítést hozhat – tette hozzá elkomorodva Regő. – Innen el kell mennünk, minél hamarabb… bár az érdekelne, miként találtak ránk.

– Nem titeket találtak meg, engem követtek – mondta Lelle csendesen.

– Téged? – Vigo felkapta a fejét.

– S csak akkor tudjuk elkerülni őket, ha védett földre megyünk – folytatta a lány.

– Ez a hely nem olyan – jegyezte meg a homályvadász.

– Mint ahogy az árnyelfek földje sem az – vágott vissza a lány. – Viszont a Füzes Ház igen… ám Rionával abban maradtunk, hogy csak holnap reggel nyit nekünk sodrást ott, ahová megérkeztünk.

– Van más megoldás is. Ha véget ért a rejtőzés, akár haza is mehetnénk… jazig földre… – kezdte Regő, de Olav közbevágott.

– Lassabban homályvadász! Ne siess annyira… ha hét hónapot kibírtál a tieid nélkül, akkor kibírsz még egy keveset. Ma reggelig gyászoltunk… még nekünk is fel kell dolgoznunk, hogy éltek. Időt kérünk!

Regő széttárta a karjait, jelezve, hogy kész meghallgatni az öreg lovagot.

– Mit javasolsz? – kérdezte Vigo.

– Azt javaslom, hogy éjszakára maradjunk itt. Egy ilyen nagy városban a fajzatok is kevésbé mernek mozogni, mint szabad terepen.

– Nem ezt tapasztaltuk – szúrta közbe fanyarul Regő.

– Mert először nem számítottunk rájuk, s akkor még a városi őrség sem tudott róluk. Most már tud, mert üzenetet küldtem a számukra. Készenlétben állnak egy esetleges visszatérésre. Így hát még egyszer azt mondom, hogy reggelig maradjunk itt. S ha beszélgetni nem is tudunk, pihenni és átgondolni dolgokat igen. Holnap pedig a Riona nyitotta sodráson át visszamennénk a Füzes Házba. Mert az elmúlt hét hónapban ez lett az otthonom, s velem együtt tíz popáncnak is. Tartozol annyival Vigo, hogy a családodat értesíted először eleven voltodról!

– Úgy tűnik, a Füzes Ház egyre több mindenkinek válik otthonává. – Vigo a lányra nézett.

– Lelle az elmúlt hét hónapban sokkal több időt töltött a jazigok között, mint a Füzes Házban – jegyezte meg nem minden él nélkül Olav. – Mások terheit vette át…

– Olav, kérlek! – Lelle hangja gyengéd volt, de a tekintete éles. – Ez maradjon holnapra.

Vigo hosszú pillanatokig a lány arcát fürkészte, végül bólintott.

– Itt éjszakázunk – állt fel az asztaltól. – S csak remélni merem, hogy igaza lesz Olavnak a támadókkal kapcsolatban…

– Tényleg arra számítasz, hogy visszajönnek? – nézett fel rá Lelle.

– Úgy tűnik, nagyon kellesz nekik, ha rögtön a nyomodba szegődtek – hangzott a válasz. – Igen, erre számítok… mert sokkal többet tudok a küzdelmek sötét oldaláról, mint hét hónappal ezelőtt.