Az író titkos fegyvere 1. - avagy: nekem enélkül nem megy (Kulisszatitkok)

Óda a VÁZLAT-hoz... - igen, csupa nagy betűvel!

Szerkesztői blogokon és írói oldalakon többször is felmerül a kérdés, hogy kell-e, érdemes-e vázlatot készíteni a történet megírása előtt. A célom ezzel a kis írással nem az, hogy felülmúljam a szakmai észrevételeket, csupán a tapasztalataimat szeretném megosztani. Továbbra is hiszem és vallom, hogy minden írónak a saját módszereit kell kialakítania, és ami beválik az egyiknek, lehet, hogy teljességgel idegen a másik számára.

Számomra évekig tartó folyamat volt, mire kikísérleteztem a számomra legjobb megoldást. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok már változtatni rajta, de a megjelent könyveimnél már így dolgoztam, és működőképesnek bizonyult. Hátha másnak is beválnak a tippek... vagy éppen ennek köszönhetően ébred rá, hogy miként is szeretné a saját módján csinálni. Vágjunk is bele!

Kezdjük ott, hogy kezdetben nem készítettem vázlatot. Igaz, ez még a zsenge és lázadó korszakomhoz tartozott, de úgy gondoltam, hogy nekem biztosan nincs szükségem ilyesmire. Mert a fejemben ott a történet, tudom az elejét, a végét, valamennyit a közepéből is, és ezzel már biztosan tökéletesen megoldom. Hát, nem oldottam meg! A kezdés sikerült, a történet elindult, majd valahol az első harmad táján elkezdett bukdácsolni, mint a süllyedni készülő papírhajó a vízen. Azt még mindig tudtam, hogy mit is akarok a végére - de az már homályba veszett, hogy miként is jutok oda. Summa summárum: az így kezdett történeteket soha nem fejeztem be, mert az írás papírhajója menthetetlenül elsüllyedt.

Rendben, akkor csináljuk máshogy! - biztattam magam, és már nem voltam annyira mindentudó-lázadó. Elkezdtem lejegyzetelni a felmerülő ötleteket. kisebb-nagyobb papírdarabokra, éppen arra, ami a kezembe került. Gondolhatjátok, micsoda összevisszaság lett belőle - még úgy is, hogy a végén már megszámoztam a papírdarabokat! És - mint bizonyára kitaláltátok - ez sem működött.

Ezután végre elővettem a rendszerető és rendszerező énemet. Ami egyébként nagyon erős - időnként már túlságosan is erős - oldalam, de az íráshoz addig nemigen használtam. Az írás számomra a szabadságot jelentette - azt jelenti ma is -, és kezdetben ez egyenlő volt a szabályok és keretek mellőzésével.  De ahogy Rozgony mondja A sebesült király című könyvemben: 

- Szabadnak lenni? Arra gondolsz, hogy nem függni senkitől? Azt tenni, amit csak akarsz, amikor csak akarod, fittyet hányva a világnak? Ez nem szabadság, Lelle, hanem az önzés és a magány csúcsa.

Igen, én is eljutottam ehhez a felismeréshez. És a Legendánk ciklus első könyvének írása előtt végre elkészítettem az első rendes, rendszerezett és működőképes vázlatomat.

Mit is tartalmaz nálam egy kész vázlat?

Először is kigondolom, hogy mekkora terjedelmet és nagyjából hány fejezetet akarok. Ez esetleg módosulhat (na jó, eddig mindig módosult - és mindig egy kicsit több lett...), de mégis egy olyan keretet ad, amiben biztonsággal mozoghatok.

Ezután kigondolom, hogy az egyes fejezetekbe milyen eseményeket, kalandokat, fejlődési íveket, próbatételeket akarok betenni. Később még ezek is mozoghatnak, de így legalább átlátom az egészet. Látom azt is, ha egy fejezetbe túl sokat akarok beleszuszakolni, míg esetleg egy másikban túl nagy az üresjárat. Ilyenkor tovább rendezgetek, "kimérem" az adagokat. Nekem személy szerint figyelnem kell arra, hogy szeretek sok történéssel dolgozni, így túlzsúfolttá válhat a történetem. A legendánk ciklus befejező részénél, a Napkard útjánál végül három fejezetet ki is vettem, mert tényleg soknak bizonyult.

Ma már csak akkor állok neki az írásnak, ha úgy látom, hogy megtaláltam az "egyensúlyos adagokat". Ez továbbra is egy dinamikusan mozgékony keret - már csak azért is, mert tudom magamról, hogy menet közben biztosan támadnak még új (akár a korábbiaknál is jobb) ötleteim. Rájuk mindig számítok és hagyok nekik helyet. Az is megtörtént már, hogy egy fejezet eredeti történés-ötletét teljesen lecseréltem az újra.

Írás közben követem a vázlat ívét, és jó érzést ad a tudat (és a tapasztalat), hogy így be is fejezem a történetet. Közben a szabadságérzetem sem csorbul, mert ha úgy alakul, akkor változtatok, cserélek, kiveszek vagy bővítek. De akkor ezt a vázlaton is jelzem, és egyeztetem a későbbi fejezetekkel, hogy ne legyen ellentmondás!

És még egy gondolat a legvégére... talán a legfontosabb tapasztalatom! 

A történet egy idő után elkezdi önmagát írni. A szereplők életre kelnek, és belső hangként gyakran rám szólnak, hogy egy bizonyos jelenetet ne így, hanem úgy írjak meg. Kezdetben itt is hajlamos voltam az "én vagyok az író, én tudom a tutit" hozzáállásra, de ma már tudom, hogy érdemes odafigyelnem rájuk, mert igazuk van.

S ha van, akit érdekelne, hogy ne csak szóbeli, de vizuális tartalmat is kapjon, fényképként ide csatolom a Legendánk ciklus negyedik kötetének, A Jóslat vázlatának az első fejezetet érintő részét. Láthatjátok majd, hogy az elvileg kész vázlatba is beleírok, áthúzok... Mert a vázlat fontos, de nálam csakis a dinamikus egyensúly elvén működik!